A lélegzetem is elakadt. – Börtön?
– Ha mi úgy akarjuk – szólt közbe Julián, aki a székében hátradőlve figyelt. – De először meg kell tudnunk, hová tűnt a pénz. A 38 400 dollár nem olyan összeg, amit egy átlagos háztartásbeli nő csak úgy elkölt ételre két hónap alatt.
Abban a pillanatban megszólalt a telefonom. Gabriela volt az. Remegő kézzel vettem fel, s kihangosítottam.
– Mariana! – hallatszott a unokatestvérem ijedt, fojtott hangja. – Megkaptad a képeket? Te jó ég, annyira sajnálom! Tegnap éjjel találtam meg anyám széfjében a banki kimutatásokat, amikor elment itthonról. Nem tudtam, hogy ekkora összegről van szó! Azt hittem, csak néhány ezer peso!
– Gabriela, hol van most a pénz? – kérdeztem, s a hangom keményebb volt, mint valaha.
– Tegnap este hallottam, ahogy a bátyámmal, Robertóval beszélget a konyhában – suttogta Gabriela. – Roberto eladósodott a kaszinóban. A pénz felét arra használták, hogy kifizessék a tartozásait, a másik feléből pedig Leticia egy új előleget fizetett be egy lakásra San Pedróban! Ma délután ötkor találkoznak az ingatlanügynökkel meg a családdal, hogy megünnepeljék a vásárlást a Gran Invernadero étteremben! Úgy tesz, mintha az ő megtakarítása lenne!
Julián elmosolyodott. Az a fajta mosoly volt ez, amit a ragadozók villantanak fel, mielőtt rácsapnak a zsákmányukra.
– A Gran Invernadero… – mondta Julián halkan. – Az az étterem a partnercégem tulajdona. És ma délután ötkor ott fogunk ebédelni, Mariana.
3. RÉSZ: A SZENTESTE ELŐTTI IGAZSÁGTÉTEL
Délután három órakor Monterrey legexkluzívabb üzletközpontjában voltunk. Julián nem sajnálta az időt és a forrásokat. Egy elegáns, sötétkék kosztümöt, finom bőr cipőt és letisztult sminket kaptam. Amikor a tükörbe néztem, már nem anyám szomorú, megtört leányát láttam, hanem egy elszánt, fiatal nőt, aki készen állt arra, hogy visszavegye azt, amit tőle és az édesanyjától eloroztak.
