Öt órakor a Gran Invernadero üvegház-szerű, pálmákkal és kristálycsillárokkal díszített termében nyüzsögtek a vendégek. A terem közepén egy nagy, ünnepélyesen feldíszített asztalnál ült a családom: Leticia néni a legdrágabb selyemblúzában, az unokabátyám, Roberto a flegma mosolyával, valamint a rokonok, akik mind gratuláltak a „sikeres lakásvásárláshoz”.
A pincérek éppen a pezsgőt öntötték ki, amikor megláttam őket. Leticia felemelte a poharát.
– A családi összetartásra és az új kezdetre! – mondta fennhangon, büszkén.
– Valóban, az új kezdetre – szólalt meg egy hang a háta mögött.
Leticia elhűlve fordult meg. Én álltam ott. Míg tegnap éjjel az esőben, a sárban ázva törölgettem a könnyeimet az ajtajánál, most emelt fővel, elegánsan, a tekintetemben izzó, fagyos megvetéssel néztem rá.
– Mariana?! – horkant fel Leticia, s a pezsgőskupa megremegett a kezében. – Mit keresel te itt? És hogy nézel ki? Honnan van neked erre…
– A saját jogos jussomból, Leticia néni – léptem közelebb az asztalhoz.
A rokonok elhallgattak. Roberto idegesen fészkelődött a székén.
– Ne drámázz itt mindenki előtt, te hálátlan dög! – sziszegte Leticia halkabban, hogy a többi vendég ne hallja. – Kidobtalak, mert egy terhet jelentettél! Nincs jogod idejönni és zavarni a családomat!
– A családodat? – kérdeztem, s a hangom betöltötte a környező asztalok közötti teret. – Arra a családra gondolsz, amit abból a 38 400 dollárból finanszírozol, amit az anyám rákkezelésére gyűjtöttek össze?
A rokonok morogni kezdtek. Egyik nagybátyám, Guillermo meglepődve nézett Leticiára.
– Miről beszél ez a lány, Leticia? Azt mondtad, alig ezer dollár gyűlt össze!
– Hazudik! – kiáltotta Leticia, de az arca elfehéredett. – Bolond, a gyász elvette az eszét! Pincér, hívja a biztonságiakat!
– Nem lesz rá szükség – lépett előre Julián Robles a homályból, nyomában Valenzuela ügyvédnővel és két szövetségi rendőrtiszttel.
A teremben megállt a levegő. Julián Robles nevét és arcát mindenki ismerte Monterrey-ben. A jelenléte azonnal elnémította a jelenlévőket.
