A vázlatfüzet lapjai zörögtek a remegő ujjaim között. A papír hideg volt, s a fekete tusvonalak úgy égettek, mintha parázsra tettem volna a tenyeremet.
Ott álltam a Casa Ofelia tágas, csupa üveg és márvány tervezőstúdiójának közepén. Az asztalomon feküdt a saját, öt évvel ezelőtti rajzom – az a ruha, amit édesanyám, Mercedes kiskonyhai varróasztalánál skicceltem fel éjszaka, miután végzett a gyógyszerei bevételével. Az ívelt vállmegoldás, az aranyfonalas levélminták a deréknál, a szoknyarész finom, rejtett hajtásai… mind-mind az én kezem munkája volt.
De a rajz alatt egy hivatalos, pecsétes dokumentum lapult. A Casa Ofelia legújabb, nagyívű őszi kollekciójának bemutató katalógusa, amelyen ott tündökölt az én ruhám terve.
Alatta pedig a tervező neve: Patricia Soria.
A gyomrom görcsbe rándult. Hogy kerülhetett a saját privát rajzom Patricia íróasztalára? Hogyan lophatta el valaki azt a skiccet, amit éveken át a pusztai albérletünk egyik elrejtett dobozában őriztem?
És ekkor megértettem.
Berenice.
A felügyelőm a hotelben. Három nappal ezelőtt, amikor a mosókonyhai incidens után hazamentem, a szobámból hiányzott az a régi, megviselt papírmappa, amiben édesanyám emlékeit és a fiatalkori rajzaimat tartottam. Azt hittem, Lucía pakolta el tanulás közben. De Berenice – aki jó kapcsolatot ápolt a stúdió magas beosztású vezetőivel, s aki mindent megtett volna, hogy lejárasson – átkutatta a szekrényemet, mielőtt átadta volna a szobát az új műszaknak. Eladta a rajzaimat Patriciának, hogy a neves vezető tervezőnek legyen mivel felmutatnia a közelgő, milliós befektetéssel járó gálaest előtt.
— tetszik a kollekció, Daniela? — szólalt meg egy gőgös, hűvös hang a hátam mögött.
Patricia Soria állt az ajtóban. A hófehér, méregdrága kosztümjében, a karcsú kezében egy csésze kávét tartva, olyan megvető mosollyal nézett rám, mintha egy porszemet vizsgálna a cipője orrán.
Megfordultam, s a rajzot a mellkasomhoz szorítottam.
