Kivettem a dobozomból a különleges, görbe tűt és a tiszta aranyfonalat – azt a fonalat, amit még édesanyámtól örököltem.
A modell leült a székre. Lementem térdre mögé. Az ujjaim elképesztő sebességgel kezdtek mozogni. Nem sima varrást alkalmaztam. A régi, kézi Ofelia-csomózást használtam: minden egyes öltés megkötötte önmagát a bársony szálai között, újjáépítve a szétszakadt szövetet, s a javítás mentén egy gyönyörű, új arany erezetet hoztam létre.
Két perc és negyven másodperc alatt a ruha készen állt. Erősebb volt, mint új korában, s a hátán húzódó arany erezet még elegánsabbá tette a darabot.
A modell felállt, s kisietett a színpadra.
A csarnokban felcsattant a taps. A közönség elhűlve figyelte a befejező ruhát.
Amikor a bemutató véget ért, Patricia Soria sugárzó arccal lépett a kifutóra, hogy átvegye a virágcsokrot és a sajtó fotóit.
— Köszönöm! Köszönöm mindenkinek! — nyilatkozta Patricia a mikrofonba. — Ez a kollekció a saját belső megújulásom és éveken át tartó tervezői munkám gyümölcse!
Irene és én a színpad mögötti függöny árnyékában álltunk.
Ekkor Adrián Ledesma lépett fel a színpadra. A kezében egy régi, fekete bőrmappát tartott.
— Hölgyeim és uraim — szólalt meg Adrián, s a hangja betöltötte a hatalmas termet. A mikrofon visszhangzott. — Csodálatos bemutató volt. De mielőtt lezárnánk az estet, van még egy rendkívül fontos bejelentésem.
Patricia büszkén kihúzta magát Adrián mellett.
— A Casa Ofelia nem csupán egy márka — folytatta Adrián. — Anyám, Ofelia Ledesma hagyatéka. És anyámnak volt egy aranyszabálya: a tehetséget tiszteletben kell tartani, s a lopást nem tűrjük a falaink között.
A tömegben fojtott morajlás támadt.
Adrián kinyitotta a fekete mappát.
— Ma reggel a belső biztonsági szolgálatunk átadta a felvételeket. Berenice Salgado, a hotel felügyelője engedély nélkül behatolt az egyik alkalmazottunk otthonába, s ellopott egy privát vázlatfüzetet, amit átadott Patricia Soriának.
