Patricia arca egyetlen pillanat alatt váltott pirosból krétafehérre. A virágcsokor kicsúszott a kezéből, s a padlóra esett.
— Ez… ez hazugság! — dadogta Patricia.
— Nem hazugság, Patricia — lépett előre Irene Aguirre a háttérből, kezében a stúdió eredeti próbajegyzőkönyvével. — És az a ruha, amit az imént a közönség ünnepelt… három perccel ezelőtt a színpad mögött mentett meg az az ember, aki valóban megtervezte.
Adrián megfordult, s a tekintetével megkeresett engem a függöny mögött.
— Daniela Ríos — mondta Adrián tisztán, miközben a kivetítőkön megjelent az édesanyám régi fényképe és az én öt évvel ezelőtti rajzom. — Gyere ki, kérlek.
A lábaim remegtek, de kihúztam a vállamat. Kiléptem a fénybe. A kopott egyenruhám helyett az egyszerű, tiszta fekete ruhámat viseltem, amit magamnak varrtam.
A tömeg elcsöndesedett.
— Ez a ruha — mutatta Adrián az aranyleveles bársonyt — Daniela Ríos saját szellemi tulajdona. Édesanyja, Mercedes Ríos hagyatéka alapján készült. Patricia Soria munkaviszonyát a Casa Ofelia-nál azonnali hatállyal megszüntetem, s a cégcsoport hamisítás és lopás miatt feljelentést tesz ellene és Berenice Salgado ellen.
A teremben felrobbant a taps. A befektetők felállva ünnepeltek.
Adrián odalépett hozzám. Kinyújtotta a kezét, s a tenyerembe helyezte a Casa Ofelia új, vezető divattervezői névjegyét, amelyre már az én nevem volt nyomtatva.
— Isten hozott a saját műhelyedben, Daniela — mondta Adrián szelíden, s a szemeiben tiszta elismerés ragyogott. — Édesanyád büszke lenne rád.
Három hónappal később a Casa Ofelia központi stúdiójában ültem.
A hatalmas üvegablakokon át beszűrődött a délutáni napfény. Az asztalomon nem voltak lopott rajzok, sem fenyegető levelek. Ott ült mellettem a húgom, Lucía, aki a szünetben a felvételi papírjait rajzolgatta – a tandíja teljes egészében ki volt fizetve, s az albérletünk biztonságban volt.
Irene kávét hozott nekünk, miközben Adrián lépett be az ajtón, kezében egy új, lila selyemanyaggal.
