— Ez az én rajzom, Patricia — mondtam. Nem kiabáltam, a hangom nem remegett, de a mélyén ott bujkált az a sziklaszilárd elszántság, amit édesanyám nevelt belém a nyomorúságos évek alatt. — Ezt a ruhát én terveztem öt évvel ezelőtt Pueblában. A levélmintát édesanyám kézi hímzési technikája alapján rajzoltam meg.
Patricia élesen felnevetett. A nevetése hideg volt, mint az acél.
— Te? Egy egyszerű takarítónő? Aki két nappal ezelőtt még a szállodai szennyest hajtogatta? — lépett közelebb, s a hangja halk, mérgező sziszegéssé halkult. — Kislány, tudod te, ki vagyok én? Én vagyok a Casa Ofelia vezető divattervezője. Az én nevem ad el százmillió pesos kollekciókat. Senki nem fog hinni neked. Ha akár csak egy szót is szólsz Adrián Ledesmának, nemcsak hogy kirúglak innen, de elintézem, hogy Pueblában még egy turkálóban se kaphass varrónői munkát. És ne felejtsd el: a húgod tandíja 12 800 dollár. Szükséged van erre a próbafizetésre.
A fenyegetés éles volt, s a csapás pontosan oda talált, ahol a legjobban fájt. Lucía jövője forgott kockán. A lakbérünk lejárta. A gyógyszeradásságok.
Összeszorítottam a fogamat. Lassan letettem a papírt az asztalra.
— A próbafizetést elvállaltam, Patricia — mondtam, s egyenesen a szemébe néztem. — És el fogom végezni a munkát. De az az aranyleveles ruha… az nem a tiéd. És a tű nem hazudik.
A következő négy nap maga volt a pokol.
A Casa Ofelia műhelyében gőzerővel folytak az előkészületek az év legfontosabb eseményére: az Ofelia Ledesma Emlékgálára. Ez volt az az este, amikor a szállodalánc és a divatház alapítójának – Adrián néhai édesanyjának – tiszteletére rendeztek divatbemutatót a befektetők és a nemzetközi sajtó előtt.
Patricia engem osztott be a legnehezebb, legfárasztóbb feladatokra. Napi tizennégy órát dolgoztam. A kezem ujjai csupa tűszúrásnyomok voltak, a hátam fájt a görnyedéstől. Irene Aguirre, a varrócsapat vezetője csendben próbált segíteni, ételt hozott nekem, s értetlenül figyelte, ahogy Patricia folyamatosan megaláz a többiek előtt.
