Hétfő este a Ledesma Grand Hotel nagytermét elárasztották a fények, a pezsgőspoharak csilingelése és a komolyzene hangjai. Mexikóváros és Puebla teljes elitje felvonult.
A színpad mögötti öltözőben óriási volt a ringatózás. A modellek kapkodtak, a sminkesek kiabáltak, s Patricia Soria a terem közepén pöffeszkedett, fogadva a gratulációkat a sajtó képviselőitől.
Én a sarokban álltam a gőzölővel és a varródobozommal.
A gála főszáma az aranyleveles lila bársonyruha volt – a kollekció koronaékszere –, amit a leghíresebb modellnek kellett viselnie a bemutató fináléjában.
Tíz perccel a befejező vonulás előtt hatalmas sikoly rázta meg az öltözőt.
A modell kétségbeesetten rohant ki a fülkéből. A lila bársonyruha hátrésze – amit Patricia a gépi gyorsvarrással erőltetett rá az anyagra, figyelmen kívül hagyva a bársony szálirányát – tiszta hosszában meghadt. A méregdrága, aranyfonalas derékrész elvált a selyembéléstől.
— Úristen! — kiáltotta Patricia, s az arca mészfehérré vált. — Ez lehetetlen! Három perc múlva színpadra kell lépnie!
A sajtó és a befektetők már a kifutó mellett ültek. Adrián Ledesma a zsűriasztalnál várt. Ha a fődarab tönkremegy, a Casa Ofelia bemutatója teljes kudarcba fullad, s a befektetők visszalépnek.
Patricia pánikba esve fordult a varrónőkhöz.
— Csináljatok valamit! Tűzzétek össze! Kapjátok el a géppel!
Irene megrázta a fejét.
— Ezt az anyagot nem lehet géppel javítani három perc alatt, Patricia! Szétfeslik a bársony!
Patricia ekkor rám nézett. A gőg és a pökhendiség egyetlen másodperc alatt tűnt el a szeméből, átadva a helyét a megalázó, puszta rettegésnek.
— Daniela… — suttogta, s odafutott hozzám. Megragadta a kezemet. — Daniela, kérlek! Ments meg! Megadom a pénzt! Kifizetem a húgod tandíját! Csak csináld meg!
Ránéztem az összetört ruhára. Édesanyám arca lebegett a szemem előtt. „Egy darab anyag, ami sérült, nem jelenti azt, hogy elveszett.”
— Nem a te pénzedért teszem, Patricia — mondtam hidegen. — Hanem édesanyám emlékéért.
