Anyám segített a bútorok kiválasztásában. Még sírt is, amikor először látta a szobát befejezve. És amíg vajúdtam, úgy tűnt, úgy döntött, hogy ez a szoba most a bátyámé.
Jason harmincegy éves volt. Munkanélküli. Az elmúlt évben ingadozott a bizonytalan alkalmi munkák és a hosszú inaktivitás időszakai között. A szüleim kétszer fizették a lakbérét, kifizették a gépjármű-biztosítását, és több vészhelyzetet kezeltek, mint amennyit meg tudtam számolni. Három nappal a kifizetendő időpontom előtt a bérleti szerződése véget ért. Úgy tűnik, ahelyett, hogy segítséget kértek volna, a szüleim egyszerűen a házunkat választották.
Vissza akartam hívni anyámat. Kiabálni akartam. De egy újabb összehúzódás értem. Daniel megfogta a kezem:
“Felejtsd el őket egyelőre.”
Il avait raison. J’ai donc fait la seule chose qui importait : je me suis concentrée sur Olivia.
Elle est arrivée le lendemain matin. Trois kilos deux cents. Lorsque l’infirmière l’a posée contre ma poitrine, le reste du monde a disparu. Pendant deux jours, Daniel et moi avons vécu presque exclusivement dans la chambre d’hôpital : nourrir, changer, apprendre à tenir son petit corps sans avoir l’impression de pouvoir casser quelque chose, dormir par fragments.
Le jour de la sortie, tout ce que je voulais, c’était rentrer chez moi. Je m’imaginais installer Olivia dans son lit, m’asseoir dans le fauteuil à bascule et commencer notre vie à trois.
Daniel a ouvert la porte d’entrée… puis s’est arrêté net.
Des cartons couvraient le couloir. Des emballages de fast-food traînaient dans le salon. Une console de jeu était branchée sur notre télévision. Et depuis le fond du couloir venait le bruit inconfondable d’un jeu de tir.
Daniel s’est dirigé vers la chambre du bébé. Je l’ai suivi plus lentement, Olivia serrée contre ma poitrine. Il a poussé la porte.
