— Nem őrültem meg, apa — mondtam tiszta, határozott hangon, miközben ügyeltem arra, hogy ne ébresszem fel a mellettem alvó Lilyt. — Csak azt tettem, amit a családom már réges-rég elvárt tőlem. Abbafejtettem a pofátlan, egyoldalú játékszabályok betartását.
— Miről beszélsz te itt?! — üvöltötte apám a kagylóba, és a háttérből hallatszott anyám hisztérikus sírása, meg Emily elkeseredett kiabálása. — Mi vagyunk a családod! Hogy merészelni tetted, hogy elvágd a pénzcsapot, amikor tudod, hogy szükségünk van rá?! Hát semmibe veszed a szüleidet?!
— Hogy én veszem semmibe a családomat? — ismételtem meg, és a hangom annyira fagyos volt, hogy még magam is meglepődtem rajta. — Apám. Amikor a kislányom, Lily a műtőben feküdt, nyitott szívvel, és anya ezt küldte nekem: „Ne csináld a mi problémánknak”… Hol volt akkor a család? Amikor Emily azt írta, hogy „Az életem nem áll meg, mert a te életed nehéz”… akkor hol volt a családi szolidaritás?
A telefonban hirtelen olyan csend lett, mint egy temetőben. Apám levegő után kapkodott.
— Az… az csak egy szerencsétlen üzenet volt… Anyád csak ideges volt a saját dolgai miatt! Nem gondolta komolyan! Ne keverd össze a felnőttek ügyeit a…
— A felnőttek ügyeit? — szakítottam félbe. — Évek óta én fizetem a jelzáloghitelteketeket. Én fizetem az ingatlanadókat, én mentettem meg a házatokat a végrehajtástól, amikor apám nyugdíjba ment és csődbe mentetek. Titokban tartottam, mert ti azt kértétek, hogy Jason és Emily ne szégyelljék magukat. Én voltam a csendes pénztárcátok, miközben nekem nem maradt más, csak a túlóra, a magány, és az, hogy egyedül nézzem végig, ahogy a gyermekem a halállal táncol. És amikor egyetlenegyszer – egyszer az életben! — kértem egyetlen jó szót, egyetlen ölelést, egyetlen látogatást… azt kaptam, hogy teher vagyok. Hogy Lily a mi problémánk.
