Nem telt bele öt óra, és a szüleim, valamint Jason és Emily ott termettek a gyermekosztály folyosóján. Nem azért jöttek, hogy bejöjjenek Lilyhez, vagy hogy megnézzék, hogy van a műtét után. A folyosó közepén álltak, dühösen, kivörösödött arccal, magukra vonva a nővérek és a többi látogató rosszalló tekintetét.
Amikor meglátták, hogy kilépek a kórteremből – az ajtót óvatosan behúzva, hogy Lily ne ébredjen fel –, apám szinte nekem rontott.
— Megőrültél, Daniel?! — ordibált apám, miközben az ujját a mellkasomhoz hadonászta. — Itt vagyunk! Kérdőre vonunk! Hogy lehetsz ennyire kegyetlen a saját véreddel?!
A nővérpultnál álló biztonsági őr azonnal megindult felénk, de intettem neki egy kézmozdulattal, hogy egyelőre tartsa távol magát.
— Halkabban beszéljetek — mondtam fojtott, veszélyes hangon, és rátévedt a tekintetem a kórterem ajtajára. — Egy gyermekosztályon vagytok. Ha balhézni akartok, menjetek ki az utcára.
— Nem megyünkenhova, amíg vissza nem állítod az átutalásokat! — sikoltotta Emily, akinek a szeme karikás volt a dühtől és a kialvatlanságtól. — Tudod, mit csináltál?! A bank értesítést küldött, hogy a hitelünk harminc napon belül lejár, ha nem rendezzük a hátralékot! A lakásunkat el fogják árverezni, Daniel! Hogy nézhetsz így a szemünkbe, amikor te meg ott ülsz a kényelmes, fizetett életedben?!
Megálltam előttük, keresztbe font karral. Végignéztem rajtuk. A húszéves, elkényeztetett sértődöttség a testvéreimen, a tehetetlen düh a szüleimen.
— Kényelmes élet? — kérdeztem keserű gúnnyal. — Azt hiszitek, hogy ez a kényelmes élet? Azt hiszitek, hogy azzal, hogy minden hónapban kifizettem a számláitokat, nekem könnyű volt? Én heti nyolcvan órát dolgoztam a műhelyben, miközben a feleségem haldoklott, és miközben a kislányom szívéért imádkoztam a kórházban! És mikor kaptam én tőletek egy szabadnapot? Mikor kérdezte meg tőlem bárki is, hogy „Daniel, te hogy bírod?”? Soha! Mert a nevetek, a jóllétetek, a kibaszott büszkeségetek fontosabb volt nektek, mint az, hogy mi van velem vagy a gyermekemmel!
