— Menjünk — mondta apám rekedten, elfordítva a tekintetét tőlem. — Ebből a fiúból… ebből már nem maradt semmi a mi fiunkból. Elvesztettük.

— Nem, apám — mondtam csendesen, miközben ők négyen lassan elindultak a folyosó végén lévő lift felé. — Nem most vesztettetek el. Ti veszítettétek el a családot akkor, amikor úgy döntöttetek, hogy a pénz és az ego fontosabb, mint egy kislány élete.

Nem néztek vissza. A lift ajtaja kinyílt, elnyelte őket, és a folyosó végre elcsendesedett.

Az új hajnal
Két héttel az eset után Lilyt kiengedték a kórházból.

A tavaszi napfény kellemesen melegítette a verandánkat, amikor kigurultunk a kocsival a házzal szembeni felhajtóra. A levegőben a frissen vágott fű és a közeli fák virágainak illata szállt. Lily a saját ágyában akart aludni, a saját szobájában, a kis plüssmacijával a karjában.

A postaládánkban nem volt semmi más, csak néhány szokásos számla és egy reklámújság. A családom többi tagjától azóta sem érkezett hír. Hallottam a városon keresztül, hogy apáméknak el kellett adniuk a házat, és egy kisebb albérletbe költöztek a város szélére, Jason és Emily pedig magukra vállalták a saját adósságaikat – vagy legalábbis megpróbálták. Nem érdekelt. Már nem volt az én gondom.

Bevittem Lilyt a házba, és óvatosan lefektettem az ágyára. A kislány kicsit fáradt volt az utazástól, de a szemében már ott csillogott az a régi, tiszta fény.

Amikor befejeztem a takarítást a nappaliban, kimentem a tornácra, és leültem a kopott fa hintaszékbe. Egy csésze fekete kávé volt a kezemben.

A kapunkon túl az utca csendes volt. A szomszédok épp a kertjüket rendezték.

A telefonom megcsörrent a zsebemben. Kivettem, és a képernyőre néztem. Egy ismeretlen szám volt. Pár másodpercig haboztam, majd felvettem.

— Halló? — mondtam.

— Daniel? — szólalt meg egy gyenge, de ismerős hang a vonal másik végén.

Megdermedtem. Anyám volt az.