— Anya — mondtam semleges hangon.
A vonal túl oldalán egy pillanatig csak a mély, nehéz zihálása hallatszott, mintha sírna.
— Csak… csak tudni akartam… hogy van Lily? A műtét… sikerült? Hogy van a kicsi?
Meglepett a kérdés. Nem a pénzről szólt. Nem a jelzálogról. Először, talán az utóbbi években először, tényleg az unokájáról kérdezett.
Megnéztem a nappali ablakán keresztül a kislányomat, akit láttam az ágyán mosolyogni, miközben a maciját ölelte.
— Jól van, anya — mondtam, és a hangomból végונה eltűnt a harag, helyét pedig egy mély, megnyugtató béke vette át. — A szíve erősebb, mint valaha. És otthon van. Biztonságban van.
— Örülök… — suttogta anyám, és a hangja elcsuklott. — Sajnálom, Daniel. Mindent sajnálok.
— Tudom, anya — mondtam csendesen. — Én is sajnálom. De néha a viharnak le kell pusztítania mindent ahhoz, hogy lássuk, mi az, ami valóban számít. Vigyázzatok magatokra.
És letettem a telefont.
Nem csaptam be az ajtót. Nem kiabáltam. Csak visszatettem a készüléket az asztalra, belekortyoltam a gőzölgő kávémba, és hagytam, hogy a tavaszi szél elvigye a múlt utolsó, nehéz emlékeit is.
A kislányam él. A családom… a valódi családom itt volt velem, a tetőnk alatt. És ez mostantól elég volt.
