Anyám sírva fakadt, a kezével a száját takarva.
— Csak… csak segítséget kértünk… A család azért van, hogy…
— A család az, ami most bent alszik a kórteremben! — vágtam rá hangosan, de még mindig ellenőrizve az indulatomat. — Lily a családom. Ti… ti csak paraziták voltatok, akik hozzászoktak ahhoz, hogy a gerincemet használjátok létrának. De most elvágtam a létrát. Vége.
Jason, aki eddig csendben, összeszorított állal hallgatott, hirtelen előrelépett. A szemeiben olyan gyűlölet csillant meg, amit soha nem hittem volna a testvéremtől.
— Megbánod ezt, Daniel. Megbánod — sziszegte Jason. — Ha azt hiszed, hogy ezt annyiban hagyjuk, és hagyjuk, hogy éhen haljunk, míg te itt játszod a mártírt apát… tévedsz. Megkeressük a módját, hogy jogi úton kikényszerítsük a támogatást. Megmutatjuk neked, milyen az, amikor a saját családod teszi tönkre az életedet.
Egy pillanatig csak néztem rá. Azt a embert látva, akivel együtt nőttem fel, egyetlen fia volt a szüleimnek, most hirtelen idegenné vált. Nem volt benne semmi emberi. Csak a birtoklási vágy és a pénz szagának hiánya égette.
— Próbáljátok csak meg — mondtam hidegen, szinte suttogva. — Menjetek az ügyvédekhez. Mondjátok el nekik, hogy a fivéretek évek óta ingyen tartott el titeket, és most, hogy képtelen vagyok tovább cipelni a terheiteket, pert akartok indítani. Lássuk, mit mond a bíró, amikor bemutatom a bankszámlakivonataimat, meg a bizonyítékot arról, hogy a saját unokátok műtétje idején annyit sem mondtatok: „részvétem”.
Jason arca hirtelen elfehéredett. A jogi út gondolata – ami fény derítene a titkos támogatásokra és a szüleim pénzügyi kudarcsorozatára – hirtelen elvette a kedvét a nagy szavaitól.
Apám megragadta Jason karját, mintha félné, hogy a bátyám még nagyobb hülyeséget csinál. Az öregember válla megrogyott, és az arcán lévő düh lassan átadta a helyét a kíméletlen, rideg valóságnak. Megértette. Megértette, hogy vége. Nincs többé pénzcsap, nincs többé biztonsági háló.
