Az öltönyös férfi, aki korábban oly hangosan panaszkodott a lelassult folyamatra, lassú léptekkel visszasétált a székéhez. Az arca még mindig vöröslött a szégyentől. Nem mert Nana szemébe nézni.
A kisfiú lassan odalépett Nanához.
– Néni… – suttogta, miközben a könnyek tiszta csíkokat vágtak a koszos arcán. – Én… én tényleg kitakarítom a házát. Lemondok a zsebpénzemről. Bármit megteszek. Csak kérlek, ne tessen haragudni, hogy elvettem a pénzét.
Eldora meleg mosollyal nyújtotta ki a kezét, és megveregette a fiú törékeny vállát.
– Hogy hívnak, fiam?
– Leo – válaszolta a fiú rekedten.
– Leo, figyelj rám – mondta Nana szelíden. – Mától kezdve egyetlen szót se halljak a törlesztésről. Te megtetted a magadét: nem hagytad cserben azt a kismacskát az út szélén. Elhoztad idáig, pedig a felnőttek biztosan azt mondták neked, hogy semmi értelme. Ez a nyolcszáz dollár nem kölcsön volt. Ez az én belépőjegyem volt abba a világba, ahol az emberek még emlékeznek arra, mit jelent embernek lenni.
2. Fejezet: A várakozás órái
Az idő ólomlábakon telt a klinika várójában. A délutáni hőség lassan átadta a helyét a fülledt kora estének. A klíma halk zümmögése és a műtőből néha kiszűrődő fémes hangok tartották feszültségben a szobát.
Senki sem ment el.
Az a nő, aki korábban türelmetlenül kopogott a lábával, most csendben ült, és a retiküljéből elővett egy papírzsebkendőt, amit átadott Leonak. Az öltönyös férfi, aki a saját kutyája miatt jött, csendben fizetett a pultnál Calliopénál, a recepciósnál, majd mielőtt kilépett volna az ajtón, megállt Nana előtt.
Nem mondott semmit. Csak kivett a tárcájából két százdolláros bankjegyet, letette Nana mellé a műanyag székre, majd gyors léptekkel távozott.
Néztem a pénzt a széken. Nana rátette a kezét.
– Látod, Thaddeus? – suttogta. – Az emberek nem rosszak. Csak elfelejtik, hogyan kell érezniük, amíg valaki rá nem ébreszti őket.
