5. Fejezet: Az Eldora-alap öröksége
Hónapok telt el. Az ősz lassan átadta a helyét a hideg ohiói télnek, de Nana kis faházában melegebb volt, mint valaha.
Fortuno teljesen felépült. A hátsó lába meggyógyult, a szőre fényessé és puhává vált, és a ház ura lett. Minden délután ott ült Nana ölében a hintaszékben, miközben a kandallóban ropogott a fa.
Leo minden szombaton eljött. Segített a ház körül, de a legtöbb időt a házi feladatának megírásával és Fortunóval való játékkal töltötte. Nana megtanította őt sakkozni, és a kisfiúból – aki korábban az utcákon csavargott magányosan – egy nyitott, magabiztos fiatalember vált.
Az Eldora-alap az elkövetkező évben több mint negyven kóbor állat életét mentette meg a közösségi klinikán. A történetből a helyi iskola egy kis kiadványt készített a gyerekeknek az együttérzésről és a felelősségvállalásról.
Egy hideg decemberi vasárnapon a konyhában ültem, nézve Nanát, aki éppen teát öntött Leónak és nekem. Fortuno a lábunk körül ólálkodott, ennivalót kuncorászva.
– Tudod, Thaddeus – mondta Nana, miközben letette a teáskannát az asztalra –, azon a forró péntek délutánon a klinika várójában az az öltönyös férfi azt mondta, hogy ez a macska pénzpazarlás.
Ránéztem az idős asszonyra, akinek az arca ragyogott a boldogságtól.
– És mit gondolsz most, Nana?
Nana végignézett rajtunk: León, aki nevetve próbált elkapni egy macskajátékot, Busteren, aki a szőnyegen szunyókált, és Fortunón, aki boldogan purrogott az ölében.
– Azt gondolom – válaszolt Nana halkan, teljes szívéből –, hogy az a nyolcszáz dollár volt az életem legjobb befektetése. Mert a pénzt elviszi az idő, de a szeretet, amit másoknak adunk, örökké megmarad.
