Másfél óra telt el, mire a műtőajtó végre kinyílt. Az fiatal állatorvos – akinek a műtősruháján vér- és vérfoltok látszódtak – fáradtan lé pett ki a váróba. Levette a gumikesztyűjét, és megtörölte az izzadt homlokát.
Leo azonnal felpattant.
– Doki?! Túlélte?!
Az állatorvos mélyet lélegzett, majd rámosolygott a kisfiúra.
– Egy hajszálon múlt, Leo. Súlyos belső vérzése volt, kiszáradt, és a hátsó lába eltört. De a szive… a szive hihetetlenül erős. Sikerült stabilizálnunk. Kitisztítottuk a sebeit, kapott infúziót és fájdalomcsillapítót.
A váróteremben egy emberként sóhajtottak fel.
– Istenem, köszönöm! – zokogott fel Leo, és a földre rogyott, a fejét a térdébe temetve.
– De el kell mondanom az igazat – fordult az orvos Nanához. – A következő huszonnégy óra kritikusa lesz. És az utókezelés, a műtét, az ortopédiai sín és az éjszakai megfigyelés… ez lényegesen több lesz, mint nyolcszáz dollár. A teljes költség elérheti az ezerötszáz-kétezer dollárt is.
A nyomasztó csend újra visszatért. Ezerötszáz dollár egy kóbor, névtelen macskáért. A gyomrom összeszorult. Tudtam, hogy nekem is csak kétszáz dollár megtakarításom van a számlámon, amit a sürgősségi alapomban tartottam.
Eldora lassan kiegyenesedett.
– Doktor úr – mondta szilárdan. – Ha az a lény élne akar, mi nem fogjuk megállítani a pénz miatt. Tegye meg, amit meg kell tennie. A többit elrendezzük.
3. Fejezet: A közösség ébredése
Calliope, a recepciós lány, aki eddig csendben figyelte az eseményeket a pult mögül, hirtelen felállt.
– Várjanak! – mondta, miközben a számítógépe felé fordult. – Én… én megosztottam a történetet a klinika hivatalos közösségi oldalán tizenöt perccel ezelőtt. Leírtam, mit tett ez az idős hölgy, és hogy egy kisfiú hogyan mentette meg a kismacskát.
A telefonja képernyőjére mutatott, ami elborult a gyorsan érkező értesítésektől.
– Nézzék! Az emberek elkezdték megosztani. Már több mint kétszáz megosztásnál járunk. És az adománygomb… a helyi állatvédő alapítványon keresztül már hatszáz dollár gyűlt össze tíz perc alatt!
