Leo felkapta a fejét.
– Tényleg?!
– Igen! – mosolygott Calliope könnyes szemmel. – Egy helyi pékség tulajdonosa most utalt át háromszáz dollárt. Egy ismeretlen adakozó pedig azt írta: „Köszönöm a néninek, hogy megmutatta, van még remény ebben a városban.”
Ránéztem Nanára. Az idős asszony lehunyta a szemét, és egy halk, megkönnyebbült sóhaj hagyta el az ajkát. A botját szorító keze ellazult.
– Látod, Thaddeus? – mondta halkan. – A jóság olyan, mint a kavics, amit a tóba dobsz. A hullámai elérik a túlsó partot is.
Este nyolc óra volt, mire elhagyhattuk a klinikát. A kismacska – akit Calliope elnevezett Fortunónak, a szerencsésnek – biztonságban feküdt az intenzív ketrecben, az infúzió egyenletesen csöpögött a vénájába, a légzése pedig mélyebbé és ritmusosabbá vált.
Leo nem akart hazamenni, de Nana megígérte neki, hogy másnap reggel együtt jövünk vissza meglátogatni a kismacskát.
4. Fejezet: A szombat reggel és a döntés
Másnap reggel a napfény áttörte az ohiói égbolt szürke felhőit. Nana kis faházának konyhájában ültünk. A falióra halkan ketyegett, a frissen főzött kávé illata betöltötte a teret.
A telefonom megszólalt. Calliope hívott a klinikáról.
– Thaddeus! – mondta a lány izgatottan. – Fortuno túlélte az éjszakát! Az orvos szerint a belső vérzése elállt, és reggel már ivott egy kevés húslevest!
– Ez csodálatos, Calliope! – kiáltottam el magam, és Nanára néztem, aki azonnal elmosolyodott.
– De ez még nem minden – folytatta Calliope. – A gyűjtés… a bejegyzésünk vírusként terjedt el a városban. Tegnap este óta több mint háromezer-ötszáz dollár gyűlt össze. Nemcsak a műtét és az utókezelés teljes költsége jött össze, hanem a fennmaradó összegből a klinika létrehozta az Eldora-alapot, amelyből a jövőben a rászoruló, kóbor állatok sürgősségi ellátását fogjuk finanszírozni!
A torkomban gombóc keletkezett.
– Calliope… ez… ez hihetetlen.
