– És van még egy dolog – mondta a lány halkabb, melegebb hangon. – Leo itt van a bejáratnál. A szüleivel jött. Szeretnének találkozni Nanával.
Fél órával később odahajtottunk a klinikához. Az épület előtt nemcsak Leo és a szülei vártak ránk, hanem a helyi kisújság riportere és több helyi lakos is, akik virágokat és macskafelszerelést hoztak.
Leo édesanyja – egy fáradt arcú, de meleg tekintetű nő – odalépett Nanához, és könnyes szemmel ragadta meg a kezét.
– Mrs. Vance… nem tudom, hogyan köszönjem meg, amit a fiamért és azért a pici lényért tett. Leo egész éjjel nem aludt. Azt mondta, maga a legbátrabb ember, akivel valaha találkozott.
– Kedvesem – válaszolt Nana szelíden –, a fia a igazi hős. Ő volt az, aki nem ment el mellette. Én csak kinyitottam a tárcámat. Ő kinyitotta a szívét.
Bementünk az intenzív szobába. Fortuno a puha, meleg törölközőkön feküdt. Amikor meglátott minket, a kis fülei megmozdultak, és egy halk, rekedtes nyávogással köszöntött minket.
Leo odalépett a ketrechez, és óvatosan, a mutatóujjával megérintette a kismacska fejét. Fortuno odahegedte a fejét a fiú ujjához, és lassan, halkan purrogni kezdett.
– Nana… – fordult felém Eldora, miközben a kismacskát nézte. – Eldöntöttem, mi lesz, ha teljesen felépül.
– Mit döntöttél, Nana? – kérdeztem mosolyogva.
– Fortuno nem megy menhelyre. És nem marad az utcán sem. Fortuno velem jön haza. A házam túl csendes volt, mióta a nagyapád elment. Szükségem van valakire, aki emlékeztet arra, hogy mindennap van miért felkelni.
Leo arca felragyogott.
– És én eljöhetek meglátogatni őt, Eldora néni? Ugye eljöhetek le nyírni a füvet, meg elintézni a dolgokat?
Nana leereszkedett a botjára, és megsimogatta a kisfiú fejét.
– Leo, fiam… te nem munkásként jössz hozzám. Te a családom tagjaként jössz. Mától kezdve minden szombaton várlak palacsintára és macskasimogatásra.
