Amint elhagytam a közjegyzői irodát, Abril felhívott.
“Letettek már?”
“A műtét véget ért.
“Tökéletes. Mikor utalod át nekem a 2 milliómat?
“A mi?”
“Ne kezdd. Ez apa területe.
“Az én földem volt. Megkaptad a lakásodat.
“Julián azt mondja, nem tarthatod meg mindent.
Zavart, hogy ilyen pontos számot mond. Abril sosem számolta ki az étkezés számláját. Megkérdeztem, honnan szerezte, és azt válaszolta, hogy nem az én dolgom. Aztán valami furcsát tett hozzá:
“Hétfő előtt kell lennie. Azóta már nem hasznos számomra.
Aznap este Julián felhívott, hogy elmagyarázza, az idősebb testvére hangján, hogy a család többet ér, mint a papírok. Megkért, hogy a maradékot három egyenlő részre ossam. Amikor megemlítettem az örökölt műhelyt és az egyedül fizetett kölcsönök éveit, ő így válaszolt:
“Ez a te döntésed volt. Most nem vádolhatsz minket.
Már nem vitatkoztam. Mindkettőjüknek írtam, hogy nem engedélyezem az áthelyezést, és hogy minden örökségi ügyet írásban kell intézni. Elmentettem az üzeneteket. Megtanulta megtartani a nyugtákat túl sok évnyi bankok, kamatok és beteljesítetlen ígéretek miatt.
Vasárnap visszamentem a ranch house-ba, hogy összepakoljam az utolsó lemezeket, mielőtt átadnám a vevőnek. Julián és Abril váratlanul érkeztek. A szemei megduzzadtak; Hozott egy fekete mappát, amit az asztalon hagyott. Nem búcsúlátogatások voltak.
“Nem hagyjuk el innen anélkül, hogy nem oldjuk meg ezt,” mondta.
“Akkor egyedül maradnak. Már válaszoltam.
April sírni kezdett. Azt mondta, nem értem, mi a tét, de nem volt hajlandó elmagyarázni, miért fontos a hétfő. Julián a tenyerével megérintette a mappát.
“Írj alá egy átigazolási kötelezettséget, és befejezzük.”
“Nem írok alá semmit. Menj ki a házamból.
Átvettem a dokumentumaimat, és az ajtóhoz mentem. Julián keresztezte az útját, megszorította a karomat, és utasította, hogy üljek le. Elengedem. Amikor megpróbáltam megkerülni őt, mindkét kézzel lökött. Az asztal széle az oldalamhoz ért, mielőtt a földre zuhantam volna. A fájdalom elvette a levegőm.
