Elakadt a lélegzetem. Ránéztem a papírra, ahol feketén-fehéren ott állt az összeg.
Négymillió dollár.
Egy idős embernek, akit a saját gyerekei alig egy héttel ezelőtt azért dobtak ki az utcára, mert a nyugdíja nem fedezte a saját étkeztetését, s mert a családi házban „túl sok helyet foglalt egy felesleges öregember”.
— Arturo és Mariela hetek óta tudták, hogy valami készül Pueblában — folytatta Don Tomás keserűen. — Keresték a papírokat a régi dobozaimban. De nem találták, mert én a feleségem régi varrógépének az aljába rejtettem őket. Amikor azt hitték, hogy a földet elárverezték a felhalmozott adósságok miatt, értéktelennek nyilvánítottak engem. Kidobtak a házból. De most, hogy az ügyvéd elküldte a hivatalos értesítést a lakcímemre… rájöttek, hogy a végleges aláírás nélkül egyetlen centhez sem juthatnak hozzá.
Mielőtt bármit válaszolhattam volna, kint egy autó gumiabroncsai csikordultak meg a nedves aszfalton.
Egy sötét színű terepjáró állt meg a ház előtt. Az ajtók csapódtak.
A lépcsőn heves léptek zajai visszhangoztak, s az ajtó gombja elfordult. Viharos hirtelenséggel lépett be a szobába Arturo – Don Tomás fia –, s mögötte a húga, Mariela. Arturo arcán a pimasz gőg és az ideges kapzsiság keveréke dühöngött. Az elegáns bőrkabátja még nedves volt az esőtől.
— Apa! — kiáltotta Arturo, oda sem nézve rám. — Azonnal pakolj! Jössz haza!
Don Tomás lassan felállt az asztaltól. Bár a háta görbe volt a hetvennégy év súlyától, s a keze még mindig olajos volt a tönkrement varrógép javításától, a tekintetéből olyan hideg méltóság áradt, hogy Arturo önkéntelenül is megtorpant egy lépésre.
— Hazamenni? — kérdezte Don Tomás csendesen. — Melyik házba, Arturo? Abba, ahonnan hat nappal ezelőtt az esőben löktek ki a kartondobozommal? Abba a házba, ahol azt mondtad, nincs helyetek egy ’haszontalan öregembernek’?
Mariela előrelépett, az arca elvörösödött, s a kezét teátrálisan a mellkasára tette.
