Arturo torka megszorult. Megpróbálta megragadni az öregember kabátját, de én azonnal közéjük léptem, s a közjegyző felém intett a telefonjával.
— A rendőrség a ház előtt parkol, Mr. Arturo — figyelmeztette Mendoza. — Ha még egy lépést tesz Don Tomás vagy Mrs. Inés felé, azonnal letartóztatják magánlaksértésért és idős korú elleni fenyegetésért.
Arturo tehetetlenül nézett az apjára, majd a húgára. Az arca torz volt a tomboló, megsemmisítő dühtől.
— Te nem vagy az apánk! — üvöltötte Arturo. — Egy nyomorult féreg vagy!
— Lehet — felelte Don Tomás csendesen, miközben a kezével megérintette a felesége régi varrógépének rozsdás kerekét. — De legalább szegényen haltam volna meg, ha rátok hallgatok. Most pedig menjetek.
Amikor az ajtó becsapódott mögöttük, s a terepjáró motorja felbúgott a sötét utcában, a konyhában újra csend lett.
Don Tomás lassan leült a székre. A vállai megremegtek. Nem a győzelem miatt sírt, hanem azért a harminc évért, amit a saját gyerekei vak reményében veszített el.
Odaléptem hozzá, kinyújtottam a kezem, s gyengéden megfogtam a kérges, olajos ujjait.
— Köszönöm, Inés — suttogta az öregember, s felnézett rám. — A pénz nagy részét az alapítvány kapja. De a vagyonkezelő tiszt tiszteletdíja és az alapítvány elnöki pozíciója a tiéd. Azt akarom, hogy te irányítsd a feleségem emlékét. Mert te voltál az egyetlen, aki nem a vagyonért, hanem az emberért nyitottál ajtót azon az éjszakán.
Ránéztem az öregemberre, s a hűtő mellett lógó régi képre – Julián édesanyjára, aki mosolyogva varrt a régi gépen.
— Nem kell a tiszteletdíj, Don Tomás — mondtam szelíden. — Csak az kell, hogy a varrógép újra működjön.
Don Tomás elmosolyodott. Az első igazi, meleg mosoly volt ez az arcán, amióta belépett a házamba.
— Működni fog, lányom — felelte az öregember, s a kezét a gép kerekére tette. — Működni fog.
VÉGE
