— Jaj, apa, ne tegyed itt a drámát! — csattant fel Mariela. — Tudod jól, hogy csak félreértés volt! Arturo ideges volt a hitelei miatt! Mi szeretünk téged! Egész héten aggódtunk érted!
Ránéztem Marielára, s a hangom jéghideggé vált.
— Pénteken hívtál fel, Mariela — mondtam, s az asztalnak támaszkodtam. — Nem kérdezted meg, hogy apád él-e még. Nem kérdezted, hogy van-e ennivalója, vagy hogy nem fázott-e meg a viharban. Egyetlen dolgot kérdeztél: hogy megérkezett-e az ügyvéd levele.
— Te hallgass, Inés! — fordult felém Arturo, s a mutatóujját fenyegetően felém szegezte. — Ez családi ügy! Te csak a néhai öcsénk özvegye vagy! Semmi közöd a Bennett- és a Tomás-család vagyonához! Nem engedem, hogy kiforgasd az apámat a pénzéből, miközben itt rejtegeted ebben a lyukban!
Don Tomás óvatosan az asztalra tette a kezét, s egyenesen a fia szemébe nézett.
— Inés nem rejtegetett engem, Arturo — mondta az öregember. — Inés kinyitotta az ajtaját, amikor a saját gyerekeim bezárták az övékét. Adott egy meleg szobát, ennivalót, és tisztelte az emlékét annak a varrógépnek, amit anyátok hagyott rám. Te pedig… te eladtad a feleségem gyűrűjét két évvel ezelőtt, hogy kifizesd a kártyaadósságaidat.
Arturo arca elfehéredett. a dühe azonban azonnal átváltott a kapzsi sürgetésbe.
— Apa, ne légy gyerekes! — nyúlt az asztalon heverő Puebla-i levelek felé Arturo. — Négymillió dollárról van szó! Az az én örökségem is! A csekk a te nevedre szól! Bemenjünk a bankba, aláírod a meghatalmazást, és elintézzük a dolgot. Vettünk neked egy szép szobát egy luxus idősotthonban Cuernavacában! Mindened meglesz!
Don Tomás lassan elhúzta a papírokat a fia keze elől.
— Nem mész sehová azzal a papírral, Arturo — mondta csendesen az öreg. — És te sem, Mariela.
— Mit beszélsz?! — sikította Mariela. — A törvényes örököseid vagyunk!
