— A törvényes örököseim akkor lesztek, ha meghalok — felelte Don Tomás, s a hangjában harminchat év óta először nem volt semmi bizonytalanság. — De amíg élek, az a föld az én tulajdonom. És a földért kapott összeg is az enyém.
Arturo felkacagott, egy gonosz, tehetetlen nevetéssel.
— Ugyan már, apa! Hetvennégy éves vagy! Kinek fogod adni azt a pénzt?! Inésnek?! Egy idegennek?! Ügyvédet fogadunk! Gondnokság alá helyeztetünk! Behitelesíttetjük, hogy demens vagy, s hogy ez a nő kihasznált téged!
Ekkor a szoba hátsó ajtaja kinyílt.
Egy magas, elegáns öltönyös férfi lépett be a konyhába. Licenciado Mendoza volt az, Puebla állam egyik legismertebb közjegyzője és vagyonjogi ügyvédje, aki két órával ezelőtt érkezett meg hozzám Don Tomás kifejezett kérésére.
— Attól tartok, Mr. Arturo, hogy a gondnokság alá helyezési kísérletük elkésett — szólalt meg Licenciado Mendoza tiszta, visszhangzó hangon. — Don Tomás tegnap délután elvégeztette a teljes igazságügyi elmeorvosi és pszichiátriai vizsgálatot a városi magánklinikán. A leletei tökéletesek. Szellemileg teljesen friss, cselekvőképes.
Arturo és Mariela döbbenten bálmultak a közjegyzőre.
— És mi köze ehhez magának?! — sziszegte Arturo.
— Csupán annyi — lépett az asztalhoz Mendoza —, hogy az imént hitelesítettük Don Tomás végleges, visszavonhatatlan vagyonkezelői nyilatkozatát. Don Tomás a négymillió dolláros kisajátítási összeg teljes egészét egy önálló jótékonysági alapítványba helyezte. Az alapítvány célja a helyi szegény sorsú varrónők és kézművesek megsegítése – néhai felesége, Rosa emlékére.
Mariela sikoltva kapott a fejéhez.
— Micsoda?! Egy alapítványnak?! Elment az eszed, apa?! Éhen fogunk halni!
— Nem fogtok éhen halni, Mariela — nézett rájuk Don Tomás hidegen. — Mindketten fiatalok vagytok, egészségesek. Van munkátok, amit eddig elhanyagoltatok, mert arra vártatok, mikor döglesz meg én, s mikor örökölhetitek meg a házat. A családi házat, amit apátok épített, holnaptól eladjuk, s az ára is az alapítványba kerül. Nektek harminc napotok van a kiköltözésre.
