– mondtam halkan, egy halvány mosollyal az ajkamon. – Köszönöm, hogy lemondtátok azt az utat. Mert ha nem teszitek meg, soha nem jöttem volna rá, milyen erős vagyok valójában.Másnap reggel Velence felé vettük az irányt. A gondolán ülve, miközben a víz lágyan csapkodta a régi paloták falát, Sophie megragadta a kezemet.– Boldog vagy, Nagyi?Ránéztem az unokámra, majd a végtelen, kék égboltra.– Igen, Sophie – válaszoltam teljes szívemből. – Végre boldog vagyok. És most már tudom: az élet nem ér véget hatvannyolc évesen. Az élet akkor kezdődik újra, amikor végre elhatározod, hogy a saját utadat járod.