Beatriz tanúskodott a tablettákról. Mauriciónak el kellett magyaráznia az üzeneteit és azt a nyilatkozatot, amit megpróbált aláírtatni tőlem. A dokumentum azt mutatta, hogy eltökélt volt, hogy engem hibáztasson.
A legnehezebb hónapokat nem bírói hivatalokban töltötték, hanem otthon. Lucía gyógytornászterápián esett, és szédülési időszakai voltak, amelyek miatt több mint fél órán át nem tudott olvasni. Néha csak minimális kérdésekért haragudott rám. Mások hirtelen ébredtek, amikor egy ajtó becsukódik. Elkezdtünk terápiát, és amikor ő akarta, együtt tartottunk üléseket.
Az egyetem beleegyezett, hogy egy félévre halasztja a felvételét anélkül, hogy elveszítené az ösztöndíj megtartásának lehetőségét, a megfelelő akadémiai eljárások mellett. Lucia megkönnyebbülten sírt. Újra elővette a jegyzetfüzeteit.
Egy januári délután megkért, hogy kísérjek el a sétányra. Lassan sétáltunk. A karja már nem volt gipszben, bár még mindig gyakorolt az erő visszaszerzésére.
“Haragszom rád, hogy nem vetted észre hamarabb,” vallotta be.
Sentí que me faltaba el aire, pero no la contradije.
—Tienes razones —respondí—. Vi las señales y permití que tu papá me convenciera de que exageraba. Debí insistir en que habláramos a solas y buscar ayuda antes.
—También sé que me creí lo que decían de ti —añadió—. Pensaba que trabajar tanto significaba que preferías estar lejos.
—Trabajaba porque quería que eligieras tu futuro. Pero debí preguntarte más seguido cómo estabas viviendo el presente.
Nos quedamos viendo los barcos hasta que oscureció. No curó todo, pero fue nuestra primera conversación sin miedo.
Mauricio me escribió después del divorcio, ya separado de su puesto y viviendo en un departamento mucho más pequeño. Decía que quería reconstruir la relación con Lucía. Le respondí que podía escribirle directamente una disculpa sin condiciones, una sola vez, y que debía aceptar si ella no contestaba. Lo hizo. Ella guardó el mensaje sin responder. No la presioné.
