Ahogy a kavicsos úton felgördült a kerekesszékem, a zene hirtelen elhallgatott. Arthur Vance megállt a kezében a pezsgővel, a szemöldökét ráncolva. A ház bejárati ajtaja kinyílt, és Megan lépett ki rajta, egy drága, virágmintás nyári ruhában, a napszemüvegét a homlokára tolva. Amikor meglátott engem, az arca azonnal eltorzult attól a gőgös, fölényes bosszúságtól, amit tegnap este olyan könnyedén szórt rám.
– Clara? – kiáltott le a verandáról, miközben lefelé indult a lépcsőn. – Hát nem megmondtuk, hogy ne gyere ide vissza? Robert mondta, hogy keres neked egy csendes szobát a Szent Margit Gondozóházban! Nem csinálhatsz itt jelenetet a vendégeim előtt!
Mögötte Robert lépett ki a házból. Egy csésze kávét tartott a kezében, de ahogy meglátta a seriff egyenruháját és a bankár kezében lévő fekete aktatáskát, a csésze megbillent az ujjaiban, és a forró kávé a terasz világos deszkáira loccsant.
– Anya? – nyögte ki a fiam.
Nem válaszoltam. Miller seriff lépett előre, megállva a veranda lépcsőjének alján.
– Mr. Robert Carter? Mrs. Megan Carter?
– Igen, seriff, én vagyok – lépett előre Arthur Vance a napozóágyak felől, az aranyóráját villogtatva. – Arthur Vance vagyok, a Vance Holding elnöke. Nem tudom, milyen családi perpatvar miatt riasztották magukat, de biztosíthatom, hogy a vejem és a lányom törvényesen tartózkodnak ezen a birtokon. Az idős hölgy sajnos mentálisan instabil, és tegnap hivatalosan átadta az ügyei kezelését…
– Fogja be a száját, Mr. Vance – szakította félbe Miller seriff olyan fojtott, jeges hangon, hogy az idősebb férfi szava azonnal a torkán akadt. – Nem magához beszéltem. És javaslom, tegye le azt a pezsgősüveget, mielőtt hatósági eljárás akadályozásáért megbilincselem.
David Henderson ekkor kinyitotta az aktatáskáját, és elővett egy többoldalas, vörös pecséttel ellátott dokumentumot.
