A délutáni napfény lassan aranybarnára festette a tölgyfa padlót a nappaliban, ahol a felújítási katalógusok még mindig szétszórva hevertek az étkezőasztalon. Odagurultam a kerekesszékemmel, és egyetlen határozott mozdulattal a szemetesbe söpörtem az egészet: a kiütött konyhafalak terveit, a modern, lélektelen márványpultokat, a luxuslakosztály vázlatait.
Helyettük visszatettem az asztal közepére a régi, kopott réz gyertyatartót, amit még Henry csiszolt simára a garázsban az első közös karácsonyunkon.
David Henderson még visszajött késő délután. Hozott magával egy csapat megbízható lakatost és egy biztonságtechnikai szakembert. Két órán belül az összes zárat lecserélték a házon, a kerti kaputól a tengerparti lejáratig. Egy új, biometrikus biztonsági rendszert építettek ki, amely kizárólag az én ujjlenyomatomra és hangomra reagált.
– Clara – mondta David, miközben átadta a fényes sárgaréz kulcsokat –, a seriff irodája megerősítette: Robert óvadékát ötszázezer dollárban állapították meg. Arthur Vance nem fizeti ki helyette. A saját ügyvédeivel van elfoglalva, miután az ügyészség elrendelte a cége teljes pénzügyi átvilágítását. Megan pedig benyújtotta a válókeresetet. Azt állítja, Robert félrevezette őt a vagyoni helyzetéről.
Nem lepődtem meg. A ragadozók mindig egymást marják el, amint a zsákmány kicsúszik a karmaik közül.
– És Robert? – kérdeztem, az ablakon át a távoli horizontot figyelve.
– Robert a megyei börtönben van. A kirendelt védője hívott. Azt kérdezte, hajlandó lenne-e letenni az óvadékot a fia helyett, vagy visszavonni a csalási vádak egy részét. Azt mondta, a fia összeomlott. Nem eszik, és folyamatosan magát hívja.
Lassan megráztam a fejem.
– Nem, David. Nem teszem le az óvadékot.
David egy pillanatig csendben maradt, majd bólintott. Nem volt ítélkezés a szemében, csak az a mély, tiszteletteljes megértés, amit az elmúlt évtizedek közös munkája kovácsolt össze.
– Biztos benne, Clara? A fia akár öt évet is kaphat.
