– Miller seriff – fordultam a rendőrhöz, elvéve a tekintetemet Robertről. – Kérem, végezze a munkáját.
Miller seriff elővette a bilincset. A fém éles kattanása visszhangzott a verandán, miközben Robert karjait a háta mögé csavarta.
– Robert Carter, letartóztatom különösen nagy értékre elkövetett csalás kísérlete és okirathamisítás alapos gyanújával. Joga van hallgatni. Bármi, amit mond…
Megan sikoltozása betöltötte a tengerpartot, miközben Arthur Vance némán, megtörten támaszkodott a korlátnak, a telefonját bámulva, ahol már sorra érkeztek a banki zárolási értesítések. A vendégek fejvesztve kapkodták a holmijukat, a gyerekek sírtak, a luxusautók pedig egymás után indultak el a felhajtóról, maguk mögött hagyva a romokat.
Két órával később a ház újra csendes volt.
A rendőrautók elmentek, magukkal víve Robertet. Arthur és Megan taxival távoztak, miután Miller seriff fél órát adott nekik, hogy a legszükségesebb személyes tárgyaikat összeszedjék.
Egyedül maradtam a verandán.
A tengeri szellő lágyan meglebbentette a tengerészkék kardigánomat. A távolban a sirályok köröztek a víz felett, a hullámok ritmikus morajlása pedig pontosan ugyanolyan volt, mint negyvenkét évvel ezelőtt, amikor Henryvel először léptünk át ezen a küszöbön.
Kinyitottam a táskámat.
Ott volt a kétszázharminchét dollár készpénz, a szemüvegem, és Henry sötét kártyája.
Kivettem a kártyát, és végighúztam az ujjamat a dombornyomott betűkön. Henry neve ott állt rajta, szilárdan, elpusztíthatatlanul.
Nem voltam szegény. Soha nem voltam az. De a legnagyobb vagyonom ebben a pillanatban nem a négymillió dollár volt a zárolt számlán, és nem is a tengerparti ház, amely most már örökre biztonságban maradt.
A legnagyobb vagyonom az volt, hogy hetvenévesen, a kerekesszékemben ülve, végre megtanultam: a szeretet nem azonos az önfeladással. És hogy a békét, amelynek az illatát Henryvel építettük fel ebben a házban, senki – még a saját vérem sem – veheti el tőlem többé.
