Arthur arca vörösből lilába váltott. Kiejtette a kezéből a pezsgősüveget, amely a terasz kövén ripityára tört, a habzó bor szétfolyt a lábai körül.
Megan a hajába túrt, hisztérikusan sikoltva:
– Robert, csinálj valamit! Ez nem lehet igaz! Nem veszíthetjük el ezt a házat! Az apám cége mindent rátett erre a jelzálogra! Ha ez a ház nem a miénk, tönkremegyünk! Az utcára kerülünk!
Robert lassan lelépett a veranda lépcsőin. Úgy mozgott, mint egy alvajáró, akit hirtelen a szakadék szélén ébresztettek fel. Odalépett a kerekesszékemhez, és a porba roskadt. Letérdelt elém, oda, ahol tegnap éjjel a lábát sem törölte meg, mielőtt rám csukta az ajtót.
– Anya… – nyúlt a kezem felé, de visszahúztam az ujjaimat az ölembe. – Anya, kérlek… Megan kényszerített! Arthur fenyegetett, hogy börtönbe juttat a cég adósságai miatt! Nem volt más választásom! Csak egy kis időre volt szükségem a pénzre, visszafizettem volna az utolsó centig! Te tudod, hogy mindig szerettelek! Emlékszel, mit mondtam kiskoromban? Hogy ez a ház a béke illatát árasztja…
Lenéztem rá.
Harmincnyolc évig azt hittem, hogy ez a fiú az én legnagyobb művem. Hogy minden lemondásom, minden éjszakai varrásom, a fájó hátam és a megkopott cipőim egy nemes, tiszta lelkű férfit neveltek fel. De a férfi, aki most a porban csúszott előttem, nem volt nemes. Csak egy szánalmas tolvaj volt, aki megbukott.
– Emlékszem, mit mondtál, Robert – mondtam nagyon halkan. – De a tegnap éjszaka nem a béke illatát árasztotta. A tegnap éjszaka a gyávaság és az árulás bűzét árasztotta. És tegnap éjjel, amikor a kerekesszékemet a rámpa felé fordítottam, még volt egy fiacskám, aki megmenthette volna magát. Elég lett volna egyetlen szó. Elég lett volna annyit mondanod: „Megan, állj le, ez az anyám háza.” De te hallgattál. Mert a hallgatásodért négymillió dollárt reméltél.
– Anya… könyörgök…
