– Mi ez a papír, apa? – kérdezte Travis, és a hangja megpróbált olyan könnyed lenni, mintha csak egy félreértett számlát toltam volna elé. – Ha a rezsiről van szó, mondtam már, hogy átvállaljuk az utolsó havi gázt. Nem kell a hálaadási vacsora közepén előszedni a garasoskodást.
– Nézd meg, fiam – feleltem. A hangom nem volt hangos. Negyvenegy évnyi szerelőmunka után a hangszálaim kissé megkoptak a gázolajgőztől és a fémcsikorgástól, de a szavaim tiszták voltak, mint a frissen köszörült szerszámacél. – Nézd meg te is, Rachel. Húzd ki a lapot.
Rachel lassan letette a tortalapátot. Az ujjai, amelyeken a műkörmök tökéletesen csillogtak, megérintették a boríték szélét. Elhúzta felém, de nem nyitotta ki. Ehelyett rám emelte a tekintetét, és az arca felvette azt a leereszkedő, türelmes maszkot, amit az emberek a szellemileg hanyatló aggastyánoknak tartogatnak.
– Apa, kérlek – sóhajtott fel Rachel, és a mellkasát megtöltötte a megjátszott aggodalom. – Tudtuk, hogy nehéz lesz. Hetek óta készülünk erre a beszélgetésre. Nem akartuk elrontani az ünnepet, de Travisnek lépnie kellett. Az ingatlanpiac most a legmagasabb Daytonban. Háromszázharmincezer dolláros készpénzes ajánlatot kaptunk egy befektetői csoporttól, feltétel nélkül! Tudod, mekkora összeg ez? Ha most nem adjuk el, a ház csak amortizálódik. A tető cserére szorul, a fűtésrendszert tavaly is kétszer kellett foltozni… Te már nem bírod ezt a házat, apa. Egyedül vagy abban a négy szobában, a lépcső veszélyes a térdedre, és mi csak azt akarjuk, hogy biztonságban légy. A Willowbrook egy luxuskategóriás idősotthon. Saját ápoló, közösségi programok, meleg étel naponta háromszor…
– Havi négyezer dollárért – szóltam közbe, el sem mozdítva a tekintetemet az övéről.
Rachel szája egy pillanatra tátva maradt.
– Te… láttad a brosúrát?
