Felálltam az asztaltól.
Nem voltam fiatal. A térdem megreccsent, a hátam fájt a tegnapi teherautó-emeléstől, de kihúztam magam. Hat láb magas voltam, széles vállú, a két kezem pedig nehezebb és erősebb volt, mint Travis és Rachel összes hazugsága együttvéve.
– Owen – szóltam a fiúhoz.
Az unokám felállt. A kapucnit lehúzta a fejéről. A szemeiben nem volt félelem. Inkább az a fajta tisztelet ébredt fel benne, amit egy fiatal fiú érez, amikor látja, hogy valaki nem hajlandó meghajolni az igazságtalanság előtt.
– Igen, nagypapa?
– Pakold össze a holmidat. Átjössz velem a házba a hétvégére. Megmutatom, hol vannak a tröszt eredeti papírjai a széfben. És megmutatom, hogyan kell beállítani a vezérműtengelyt azon a régi 72-es Chevy-n a garázsban, amiről a múlt héten kérdeztél. Ideje megtanulnod, hogyan kell bánni az igazi értékekkel.
Owen bólintott. Egyetlen pillantást sem vetett az anyjára vagy a nagybátyjára; egyszerűen elindult az előszoba felé, hogy felvegye a dzsekijét.
Travis az asztalnak támaszkodott. Az arca fehér volt, a tekintete üres.
– Gordon… mit fogsz mondani a rendőrségnek? – a hangja alig volt több egy fojtott suttogásnál.
Megálltam a székem mögött. Rátettem a kezem a támlára, pontosan úgy, ahogy negyven évvel ezelőtt tettem, amikor először ültem le a családi asztalfőre.
– Holnap reggel nyolckor bemegyek a vevő ügyvédjéhez, Travis. Leteszem elé ezt a bírósági végzést, és elmondom neki, hogy az előszerződés semmis. Az ötvenezer dollárt vissza kell fizetned nekik. Ha a saját zsebedből teszed meg, ha eladod azt a nevetséges autót a házad előtt, és felveszel egy rendes munkát, akkor nem teszek feljelentést a hamisításért. Megkíméllek a börtöntől, mert Diane fia vagy. De ha egyetlen centet is megpróbálsz még egyszer kicsikarni ebből a házból, vagy ha Rachel még egyszer a fejem fölött akar dönteni az életemről… Frank Miller tíz percen belül átadja a bizonyítékokat a megyei főügyésznek.
