Travis az asztalra csapta a papírt.
– Ez jogilag érvénytelen! – üvöltötte elkeseredetten. – Amikor anya meghalt, nem volt hagyatéki eljárás az ingatlanra! A tulajdoni lapon anyám és a te neved szerepelt!
– Nem nézted meg a nyilvántartást az elmúlt tizennyolc napban, ugye, Travis? – kérdeztem, miközben lassan összefontam az ujjaimat az asztallapon. A kézfejemen a hegek és a zsíros bőrkeményedések sötéten rajzolódtak ki a fehér terítőn. – Tizennyolc nappal ezelőtt bementél a házamba, amíg én a műhelyben voltam. Azt hitted, nem veszem észre? A szerszámosládám a folyosó végén öt centivel el volt tolva a faltól. A cipőm nyoma mellet idegen sárlábnyomok vezettek fel a hálószobába. Fényképeket csináltatok az ingatlanos haverjaiddal. Körbemértétek a szobákat lézeres mérővel, mialatt én a fékpofákat cseréltem egy teherautón.
Rachel a szájához kapott.
– Apa… mi nem akartunk rosszat…
– Hallgass, Rachel! – vágtam rá, és most először emeltem fel a hangomat annyira, hogy a kristálypoharak megrezdültek a tálcán. – Tizennyolc napja tudom, mit csináltok! Másnap reggel nem a műhelybe mentem be először, hanem a földhivatalba és a megyei ügyészségre! Megkerestem Frank Miller irodáját. Kikértem a másolatokat arról az előszerződésről, amit Travis benyújtott a vevőnek!
Ránéztem a fiamra. Travis arca most már nemcsak sápadt volt; szürkévé vált, mint a hamu.
– Hamisítottál, Travis – mondtam ki a szót, és a csendben a szó súlya szinte fizikai fájdalmat okozott. – A vevőnek azt hazudtad, hogy rendelkezel egy meghatalmazással tőlem. Egy általános cselekvési jogkörrel felruházó meghatalmazással, amit állítólag tavaly szeptemberben írtam alá, mert „romló egészségi állapotom miatt képtelen vagyok önállóan eljárni”.
Rachel Travis felé fordult, a szemei tágra nyíltak a döbbenettől.
– Travis… te mit csináltál? Azt mondtad, apa beleegyezett! Azt mondtad nekem, hogy apa már megnézte a Willowbrookot, és csak az aláírás hiányzik!
