– Láttam az előszobában, a tükör alatt. Ahol Diane kalaptartója állt régen. Ahol a szobát bekarikáztátok kék filctollal. Huszonkét négyzetméter, egy teakonyhával és egy műanyag kapaszkodóval a vécé mellett. Havi négyezer dollár. És a háromszázharmincezerből mennyi menne a Willowbrookra, Rachel? És mennyi menne Travis új irodájának a bérleti díjára? Mennyi menne a te floridai utadra, amiről a konyhában susogtatok, mielőtt felvágtad a pulykát?
Travis felállt az asztaltól. A széke lába csikorogva szántotta végig a laminált padlót. Az arca vörösödni kezdett a gallérja felett.
– Gordon, most már elég! Nem engedem, hogy így beszélj a lányoddal a saját házamban! Igen, segítettem a vevő felkutatásában! Igen, van egy kezelési díjam a közvetítésért, mert ez a szakmám! De a ház eladása a te érdekedben történik! Egy makacs, rigolyás öregember vagy, aki nem veszi észre, hogy az idő eljárt felette! Nem tudsz vigyázni magadra!
– Travis – szólalt meg Owen halkan az asztal végéről. – De a ház nem a tiéd. A ház a nagypapáé.
– Owen, maradj csendben, a felnőttek beszélnek! – csattant fel Rachel a fiára, olyan hisztérikus élességgel, hogy a fiú azonnal visszahúzódott a kapucnija alá.
Lassan elmosolyodtam. Egyetlen ráncom sem mozdult feleslegesen.
– Húzd ki a papírt, Rachel – mondtam újra. – Húzd ki, és olvasd fel a családnak. Különösen a harmadik bekezdést olvasd fel, a pecsét alatti részt.
Rachel keze most már láthatóan remegett. Benyúlt a borítékba, és kihúzta a háromszorosan hajtogatott hivatalos okiratot. Nem egyszerű levél volt; nehéz, vastag papír, a Montgomery Megyei Bíróság és a Földhivatal szárazbélyegzőjével a fejlécen.
Ahogy a szeme végigfutott a sorokon, a vér lassan, centiről centire szökött ki az arcából. A szája széle megfeszült, a lélegzete elakadt a torkában.
– Ez… ez micsoda? – suttogta, és a lap megzörrent az ujjaiban.
