– Befektetők voltak, Rachel! – kiáltotta Travis, és a hangja már a puszta pánik hisztériája volt. – Előleget adtak! Ötvenezer dollár előleget tettek le készpénzben a cégem letéti számlájára! Ha december 15-én nem zárjuk le az ügyletet, kötbért kell fizetnem! Százezer dollárt követelnek rajtam, és a céges engedélyemet bevonja a kamara! Tönkremegyek, értitek?! Börtönbe kerülök!
– Akkor a börtönbe kerülsz, fiam – mondtam jeges nyugalommal.
– Apa! – Rachel felugrott, odasietett mellém, a kezemért nyúlt, de elhúztam előle az ujjamat. Nem engedtem, hogy hozzám érjen. – Ő a fiad! A saját véred! Nem engedheted, hogy elvigye a rendőrség egy papír miatt! Hát semmit sem jelent neked ez a család?!
– Ez a család? – néztem a lányomra, és a tekintetemben negyvenegy év minden megfeszített munkája, minden éjszakai műszakja, minden feláldozott vágya ott sűrűsödött. – Ez a család, amelyik ma délután arról döntött a hátam mögött, hogy eladja azt a házat, ahol felnőttél? Ahol a hűtő oldalán még mindig ott vannak a ceruzavonások, amikkel az apád mérte, mekkorát nőttél nyaranta? Ahol anyád szekrénye még mindig úgy áll az ablak mellett, ahogy azon a reggelen hagyta, mielőtt a mentő elvitte? Ti nem családként tekintettetek rám, Rachel. Ti úgy tekintettetek rám, mint egy darab elhasznált gépre a műhely sarkában, amit ideje lecserélni, mert túl sok helyet foglal, de ha leadjátok a méhtelepen, még hozhat néhány dollárt a konyhára.
– Nem így volt… – zokogta Rachel, és a könnyei végre valódiak voltak, a megalázottság és a lelepleződés maró könnyei. – Én csak… Travis azt mondta, hogy segítségre van szüksége… és te olyan magányos voltál ott…
– Nem voltam magányos – mondtam halkan. – Ott voltak az emlékeim. Ott volt a kert, amit Diane-nel ültettünk. Ott voltak a szomszédok, akikkel harminc éve együtt söpörjük a havat a járdáról. Ti voltatok azok, akik egyetlen napot sem bírtatok eltölteni velem anélkül, hogy ne a pénzről, a házról vagy az örökségről beszéltetek volna. Hónapok óta mást sem csináltatok, csak témát váltottatok, valahányszor megkérdeztem, miért nézitek a szobákat olyan mohó szemmel.
