A kerti lámpa tejüvege körül apró éjjeli lepkék verdestek a meleg, sós floridai szélben. Amikor David ezüstszínű SUV-ja befordult a pálmafákkal szegélyezett kocsibejáróra, a kavicsok éles csikorgással szóródtak szét a fényszórók hideg sugarai alatt. A motor még le sem állt teljesen, amikor a jobb oldali ajtó már kivágódott, és Melissa, a menye lépett ki a járdára, magas sarkú cipőjének kopogása türelmetlen ritmust vert a kerti betonon.
– David, nézd meg! – szólt hátra a nő, a hangjában azzal a feszült, követelőző éllel, ami az elmúlt három évben minden családi összejövetelt megmérgezett. – Nincs bent villany. A kocsija sincs a beállóban. Mondtam neked, hogy mégis elment a boltba, ahelyett, hogy megvárna minket!
David kiszállt a volán mögül. Fáradtnak tűnt, a nyakkendője már félre volt lazítva a fehér inge nyakán, a szemei alatt mély, szürke árnyékok ültek a napok óta húzódó adóssági pánik miatt. De az arcán még ott derengett a délutáni megkönnyebbülés emléke: az az elbizakodottság, amit egyetlen szóval – a „Rendben”-nel – plántáltam a szívébe alig hat órával korábban.
– Nyugodj meg, Melissa – mondta a fiam, miközben felment a verandára vezető három lépcsőfokon. – Ismerem az anyámat. Nem ment messzire. Valószínűleg átugrott a patikába, vagy csak sétál a parton. A banki átutalást már biztosan elintézte délután. Nem hagyna cserben, soha nem tett ilyet.
Ekkor pillantották meg a borítékot.
A nehéz, fonott kerti asztal közepén feküdt, közvetlenül a fém lámpás lábánál, egy sima, simára csiszolt tengeri kővel lesúlyozva, hogy a szél ne sodorhassa el a hibiszkuszbokrok közé. Fehér volt, kemény kartonpapírból hajtogatva, és a tetején David és Melissa neve állt, az én megszokott, dőlt, szálkás kézírásommal felróva:
„Davidnak és Melissának – A jövőtökre.”
Melissa azonnal odaért, a keze előrelendült, és mohón felkapta a papírt, miközben a kő tompa koppanással gurult le az üvegasztal szélére.
