Nem a megbánás könnye volt. Nem is a haragé. Az anyai szív gyásza volt az – elgyászoltam azt a kisfiút, akinek egykor a lázas homlokára tettem a hideg borogatást, akinek az első lépéseit tapsoltam meg a konyhakövön, és akit a saját gyengesége, a mohósága és a könnyű élet ígérete végül egy idegenné formált. Fájt, tompán és mélyen a bordáim alatt, ahogy egy régi seb fáj az esős napokon.

De a fájdalom mélyén ott volt valami más is.

Valami, amit évtizedek óta nem éreztem: a súlytalanság.

Nem tartoztam senkinek semmivel. Nem kellett megmentenem senkit a saját ostobaságától. Nem voltam többé a láthatatlan alapzat egy olyan épület alatt, amelynek a lakói megvetették a köveket, amiken jártak.

Belekortyoltam a forró teába. A tüdőm megtelt a tiszta, sós óceáni levegővel.

Hetvenkét éves voltam. És azon az éjszakán, a csillagok alatt, életemben először végre hazaértem – a saját életembe.