Megfordult, lassan lement a lépcsőn, a tekintetét mindvégig a földre szegezve. Nem nézett a biztonsági őrre, és nem nézett Melissára sem. Úgy lépkedett a kavicson, mint egy kísértet, akit hirtelen kizártak a saját életéből.

– David! Hová mész?! – kiáltott utána Melissa, de a fiam már kinyitotta a kocsi ajtaját, beült a volán mögé, és a kezét a homlokára szorította.

A nő még egy utolsó, gyűlölettel teli pillantást vetett a sötét házra, a zárt spalettákra, amelyek mögött negyven évnyi emlék pihent biztonságban, majd dühödten becsapta maga mögött a kocsiajtót.

A motor felzúgott, a kerekek megpördültek a köveken, és a nagy ezüst SUV kifordult az éjszakai utcára, elnyelve a távoli sztráda zúgásában.

A veranda újra csendes lett.

A kerti lámpa tejüvege alatt a lepkék tovább keringtek a meleg levegőben. A fonott asztalon ott feküdt a tengeri kő, alatta a levél első oldala, amelyet a szél lassan meglebbentett, de elragadni már nem tudott.

Százötven mérfölddel északabbra, a Sanibel-sziget csendes öblében a dagály épp elérte a part menti mangrovékat.

Egy kis, fehérre meszelt faház fedett teraszán ültem egy mély nádfotelben. A kezemben egy bögre forró mentatea gőzölgött, a vállamra terített puha gyapjúkendő megvédett az óceán felől fújó hűvös éjszakai fuvallattól. Mellettem a kis kerek asztalon nem voltak számlák. Nem voltak határidős akták. Nem volt ott a telefonom sem – a készüléket még délután kikapcsoltam, és a táskám mélyére rejtettem, miután Samuel Thorne megerősítette, hogy az összes jogi zár érvénybe lépett.

Kinéztem a sötét vízre.

A hullámok végtelen, ritmikus morajlással csapkodták a fehér homokot, az égbolton pedig olyan tisztán ragyogtak a csillagok, amilyennek harminc éve nem láttam őket a külvárosi fények mögül.

Egyetlen könnycsepp gördült le az arcomon.