Megkaptad a válaszomat, David. Éld az életedet. És tanuld meg végre, hogy a család nem egy korlátlan hitelkeret.
Anyád, Clara”
A papír kihullott David ujjai közül.
A fehér lap lassan, tétován süllyedt lefelé a verandán, majd ráesett a nedves kőre a fonott asztal lábánál. A fiam úgy állt ott, mintha valami láthatatlan csapás érte volna a mellkasát; a szája némán nyílt és csukódott, a kezei tehetetlenül lógtak a teste mellett.
– Ez… ez hazugság – nyögte ki Melissa, miközben felkapta a földről a bírósági mellékleteket. A körmei belevájtak a vaskos papírba, a szemei vadul cikáztak az ügyvédi pecsétek és a banki igazolások között. – Ez nem lehet igaz! Nem tehette meg! Háromszázezer dollár… holnap reggel kilencre lejár a határidő! A végrehajtó zárolja a cégünket! Elveszítjük a házat! David, csinálj valamit! Törd be az ajtót! Bent kell lennie valaminek… a széf! A hálószobai széfben tartotta az aranyat és a kötvényeket!
Melissa odarontott a nehéz tölgyfa bejárati ajtóhoz. Megragadta a rézkilincset, és vadul, dühödten rángatni kezdte. A fa meg sem mozdult. A zár mélyen, biztosan ült a vasalt tokban.
– Nyisd ki! – visította a nő, és az öklével verni kezdte a lakkozott deszkákat, a hang visszhangzott a csendes floridai külváros utcáján. – Clara! Nyisd ki ezt az átkozott ajtót! Nem teheted ezt velünk! A te unokádról van szó! Te egy önző, szívtelen vénasszony vagy! Nyisd ki!
– Melissa, hagyd abba… – suttogta David, a hangja tompa volt és megsemmisült.
– Nem hagyom abba! – fordult felé a felesége, az arca eltorzult a méregtől és a rettegéstől, a gondosan elkészített frizurája szétzilálódott a szélben. – Te tehetsz mindenről! Te mondtad, hogy az anyád egy gyenge, ostoba nő, aki bármit megtesz neked! Azt mondtad, elég egy kicsit nyomást gyakorolni rá, megsajnáltatni magunkat, és azonnal aláírja a jelzálogot! Miattad nem kértem kölcsön a banktól a múlt hónapban! Miattad bíztam ebben az egészben!
