– Azt hittem… azt hittem, segíteni fog – mondta David, és a hangja hirtelen elcsuklott.
Odalépett a veranda korlátjához, két kézzel rátámaszkodott a fehér lécekre, és lehajtotta a fejét. A teste rázkódni kezdett a száraz, fojtott zokogástól. Nem a bánat zokogása volt ez; a puszta, kíméletlen valóság zuhant rá, mint egy kőomlás. Negyvenkét éven át abban a hitben élt, hogy a világ egy olyan hely, ahol az anyja mindig ott lesz mögötte, hogy feltakarítsa a romokat, amiket maga után hagyott. Azt hitte, a szeretet azt jelenti, hogy az ember büntetlenül követelhet, hibázhat, zsarolhat, és a számla végén mindig ott lesz egy fáradt, ráncos kéz, amely csendben kiegyenlíti a hiányt.
És most a kéz visszahúzódott.
Ebben a pillanatban éles, kék fény villant fel az utca végén. Egy fehér biztonsági járőrautó fordult be a kocsibejáróra, lassan lépésben haladva a kavicson, a tetején a figyelmeztető fényhíddal. A sofőr oldali ablak lehúzódott, és egy egyenruhás férfi hajolt ki rajta.
– Jó estét – szólt ki a járőr hűvös, kimért hangon. – Csendháborításról és illetéktelen behatolási kísérletről kaptunk riasztást a központi rendszertől. Önök Mr. és Mrs. David Vance?
Melissa megtorpant az ajtó előtt, a keze a levegőben fagyott meg.
– Ez a fiam háza! – kiáltotta, próbálva visszanyerni a méltóságát. – Az anyósom háza! Jogunk van itt lenni!
– Nincs joguk itt lenni, asszonyom – felelte a biztonsági őr, miközben elővett egy digitális táblagépet a műszerfalról. – Mrs. Clara Vance ma délután négy óra negyvenkor személyesen adott le egy távoltartási és területvédelmi utasítást a cégünknél. A rendszer rögzítette az ajtó mechanikai feszegetését. Ha két percen belül nem szállnak be a járművükbe és nem hagyják el az ingatlan területét, kötelességem értesíteni a megyei seriff hivatalát magánlaksértés kísérlete miatt.
David nem válaszolt.
