Jenna, a menyem – aki eddig a szoba sarkában ült, az ölében a telefonjával, mint valami csendes megfigyelő – hirtelen felállt. A szokásos, sajnálkozó, művi mosoly most teljesen eltűnt az arcáról. A helyét hideg, türelmetlen idegenség vette át.
– Margaret, nezd már meg magad! – mondta Jenna, és a hangja hirtelen éles, metsző lett. – Egy videón összekevered a második világháborút a vietnámival, miközben az egész család attól retteg, hogy egyszer felgyújtod a házat a kávéfőzővel! Igen, Peter beírta azokat az időpontokat, mert segítséget akart kérni egy gerontológustól! Mert te képtelen vagy szembenézni a ténnyel, hogy az öregség nem egy játék! Ha nem lépünk közbe, a végén a vagyonodból sem marad semmi, mert bárki rábeszélhet bármire!
A vagyonom.
Ott volt. Végre kimondták. Nem a memóriám volt a probléma. Nem a kávéfőző, nem a „kattintó”, és nem is a világháborúk keveredése a családi anekdotákban. A probléma az volt, hogy ez a téglaépítésű ház Grand Rapids szélén, a harminc éve gondozott kert, a tiszta tulajdonjog és a kis spórolt pénzem ott állt a látóterükben, mint egy osztozkodásra váró torta, amit ők már előre felosztottak a fejükben.
2. Fejezet: A videó másik oldala
Letettem a naptárat a dohányzóasztalra, pontosan a laptop mellé, amelyen még mindig ott villogott a szüneteltetett videó képe az arcomról.
– Üljetek le – mondtam. Nem kértem. Parancsoltam.
A hangom olyan erőt hordozott, amilyet harminc éve, a férjém halála óta nem hallottak tőlem. Az emberek azt hiszik, hogy ha egy nő megözvegyül, ha elér egy bizonyos kort, és egyedül marad a nyikorgó padlójú folyosón, akkor hirtelen áttetszővé válik, mint a régi függöny a konyhaablakban. Azt hiszik, át lehet rajta nézni, irányítani lehet, el lehet felejteni.
Peter nyelni próbált. A laptop képernyője kék fényt vetett az arcára.
– Anya, kérlek… ne csinálj cirkuszt. Nem akarunk rosszat. Csak racionálisak vagyunk.
