És tudjátok mi a legszörnyűbb? Részben igazuk volt. A villanyszámla… igen. Elfelejtettem. Azon a héten, amikor a barátnőm, Martha kórházba került, és amikor a temetése utáni napokban ültem ebben a házban, egyedül, a rádiót hallgatva. Voltek pillanatok, amikor a számok összefolytak. Amikor a naptár lapjai nehezzé váltak.
De ahelyett, hogy odajöttek volna hozzám, hogy „Anyu, látom, fáradt vagy, segíthetek?”, ők egy üzleti tervet készítettek a leépülésemre.
3. Fejezet: A konyha asztalánál
Nem kiabáltam. A kiabálás a gyengék fegyvere, azoké, akik elvesztették az érveiket.
– Igazad van, Peter – mondtam olyan halkan, hogy mindenkinek előre kellett hajolnia, hogy hallja. – Elfelejtettem a villanyszámlát. Megtörtént. De tudod miért? Nem azért, mert a háborúkat keverem össze a fejemben, hanem mert az elmúlt két évben minden egyes nap attól féltem, hogy ha leülök pihenni, valaki megint megpróbál ellopni tőlem valamit. Nem a pénzt. Hanem a méltóságomat.
Clara ekkor felállt a kanapéról, a könnyek már szabadon folytak az arcán.
– Anya… mi csak azt akartuk, hogy biztonságban legyél. Ha valami történik veled itt, a zuhanyzóban, vagy ha elesel a lépcsőn… mi soha nem bocsátanánk meg magunknak.
– Biztonságban? – néztem a lányomra, a szemembe gyűlő melegséggel és szomorúsággal. – Clara, a biztonság nem azt jelenti, hogy bezárnak egy fehér szobába, ahol mások döntenek arról, hogy mikor kapcsolhatják fel a villanyt vagy hogy ki jöhet be látogatóba. A biztonság azt jelenti, hogy tudom, ki vagyok, még akkor is, ha elrontok egy dátumot. És ha eljön az a nap – mert eljöhet, nem vagyok vak –, amikor valóban nem tudom magam ellátni, akkor majd én kérek segítséget. De azt a döntést én fogom meghozni. Nem egy videóvágó programmal a laptopon, és nem egy hát mögött aláírt meghatalmazással.
Jenna gúnyosan felhorkant.
