– Hát persze. Hagyjuk csak, hogy addig jusson, amíg már a saját nevét sem tudja leírni. Aztán meg mi fizessük a számláit a mi családi büdzsénkből? Mert tudjuk ám, hogy a nyugdíjad nem fedezi a teljes körű ápolást!
Ott volt. A valódi ok. A pénz. A jövőbeni kiadások félelme, a teher, amit a gyerekek nem akartak cipelni, de úgy akarták megoldani, hogy közben ők jöjjenek ki jól a dologból – mint a megmentők, akik eladják az öreg anyuci házát, és szétosztják a maradékot, miközben engem eldugynak egy steril szobába a városon kívül.
– Jennának is köszönjük az őszinteséget – fordultam a menyem felé, egyenesen a szemébe nézve. – Nem kell aggódnotok a költségek miatt. A ház az enyém. Ha holnap úgy döntök, hogy eladom, mert egy kisebb lakást akarok fenntartani, azt én fogom megtenni. És a pénz egyetlen centjét sem fogjátok megkapni örökségként előre, hogy a saját hiteleiteket fizessétek ki belőle.
Peter arcán a bűntudat egy pillanat alatt átváltott tiszta dühbe.
– Szóval erről szól az egész? Önző vagy, Anya! Azt hiszed, te vagy a központja a világnak, de mi itt vagyunk, életben tartunk, miközben te már réges-rég elhagytad a valóságot!
– Menjetek ki – mondtam csendesen, de határozottan, a bejárati ajtó felé mutatva.
– Micsoda? – akadt fenn Peter.
– Azt mondtam, menjetek ki a házamból. Mindannyian. Most.
4. Fejezet: Az elszámolás napja
A délután további része dermesztő csendben telt. Összepakolták a holmijukat – a muffinos dobozt, a laptopot, a táskákat. Jenna morogva ment ki az ajtón, beletiporva a folyosó régi szőnyegébe. Clara még megpróbált odajönni hozzám, hogy átöleljen, de én csak hagytam, hogy a karja a levegőben maradjon.
– Hívj fel, ha megnyugodtál, Anya – suttogta Clara.
– Hívni foglak, ha akarom, Clara – válaszoltam hűvösen. – De most szükségem van a csendre. Arra a csendre, amit ti soha nem hagytatok nekem.
