Kinéztem a konyhaablakon, a gondozott kertre, a fákra, amelyek hamarosan elkezdenek sárgulni az őszi szélben. Tudtam, hogy a fiam, Peter hamarosan újra megpróbálkozik majd a terveivel, talán ügyvéddel, talán fenyegetőzésekkel. De ezúttal a szabályokat nem ő diktálta.

– Minden rendben van, Mr. Henderson – mondtam, és a hangomban végre ott csillogott a teljes, hamisítatlan szabadság. – Csak éppen most jöttem rá, hogy itt az ideje egy kis változásnak. Készülök egy hosszabb utazásra.

5. Fejezet: Az új kezdet
Két hónappal később a Maple Street-i tégla ház előtti gyepen egy „Eladó” tábla állt.

A fiam, Peter, háromszor is felhívott, hogy megkérdezze, elmentem-e az eszem, hogy csak úgy piacra dobom a családi fészket. Nem vettem fel a telefonját. Clara küldött egy hosszú e-mailt arról, hogy önpusztító módon viselkedem, és hogy a testvérek megérdemelnék a beleszólást a vagyon sorsába. Arra sem válaszoltam.

Nem azért adtam el a házat, mert nem szerettem. Éppen ellenkezőleg: mert annyira szerettem, hogy nem hagytam volna meggyalázni a emlékét azzal, hogy egy olyan intézményben végezzem, ahová ők akartak bezárni a saját kényelmük kedvéért.

A pénzből vettem egy kis, egyszintes, világos lakást a város másik végén, közel a könyvtárhoz és egy kedves parkhoz, ahol reggelente kutyát sétáltató embereket lehet nézni. Nincsenek nyikorgó padlók, nincsenek régi emlékek, amiket a gyerekeim fegyverként fordíthatnának ellenem. Csak bérelt, de tiszta béke.

Egyik nap, amikor a dobozok között pakolásztam az új nappaliban, a kezembe akadt a régi gyógyszertári naptár.

Kinyitottam a címlapnál. Peter szögletes, magabiztos kézírása még mindig ott virított a lapokon.

Mosolyogtam. Nem volt bennem harag. Már nem. A harag ugyanis energiát igényel, azt az energiát pedig, amit eddig az ő elégedettségükre pazaroltam, mostantól saját magamra fordítottam.

A telefonom megcsörren a konyhaasztalon. Nem a családi szám volt.

– Halló? – szóltam bele.