A torkom elszorult.
— Mennyit fizetett érte Mariana, Elvira? — kérdeztem, és a hangom alig volt más, mint egy suttogás.
— Hárommillió pesót, Elena — mondta Elvira keserűen. — Octavio azt mondta neki, hogy ennyi a „kezelési és műtéti költsége” a kép kiadásának. De a pénz nem az én számlámra futott be egyenesen. Egy olyan céghez ment, amit Octavio irányít. És a legrosszabb az egészben… Octavio megfenyegetett. Azt mondta, ha bárkinek elmerem mondani, hogy te vetted meg ezt a képet a saját fizetésedből, és hogy te fizetted ki azt a hat részletet… elpusztítja a hírnevemet. De amikor hallottam, hogy Mariana ott volt Juriquillában, és hogy Octavio már a következő részletet követeli… nem bírtam tovább. A kép a tiéd, Elena. Mindig is a tiéd volt.
A visszatérés a villába
Nem mentem haza. Beindítottam a motort, és a teherautó mögül kiállva betértem a Juriquillai lakópark nyitott kovácsoltvas kapuján.
A biztonsági őrök nem ismertek fel – a kocsimat, egy egyszerű, kopottas szürke szedánt Mariana kérésére átfestették és átregisztrálták még a kitiltásom előtt, hogy „ne hozzak szégyent az új elit életére”. De most ez nem számított. A kapun áthajtva egyenesen a főbejárat előtt álltam meg.
A ház csendes volt. A teraszon nem volt senki. Kiszálltam az autóból, a kezembe vettem a tál empanádat, és határozott léptekkel haladtam a hatalmas tölgyfa ajtó felé. Nem kopogtam. Lenyomtam a kilincset. A zár nem volt bezárva.
A fényűző, márványburkolatú nappaliban Octavio Salcedo állt. Hatvankét éves volt, a haja ugyan megőrizte a sötét tónusát némi hajfestéknek köszönhetően, de a szemeiben ott ült az a régi, hamis ragyogás, ami miatt harminc évvel ezelőtt elhagytam. Előtte Mariana állt, a kezében egy banki átutalást igazoló papírral, az arca pedig sápadt volt, mint a halotté.
— Apa… — mondta Mariana halkan, és a hangja megremegett. — Azt mondtad, ez a pénz a galéria hitelesítési díja volt… Mi az, hogy a teherautód hitelét fizettük ki belőle?!
