Octavio összeszorította a fogát, és közelebb lépett.
— Hallgass ide, Elena! Ne kezdj itt a szokásos drámádba! A lányunk felnőtt, eldönthette, kinek ad pénzt!
— A lányunk nem döntött, Octavio — fordultam rá, és olyan éles pillantást vetettem rá, amitől a férfi akaratlanul is hátranézett. — A lányunkat megzsarolták. Elhitetted vele, hogy ez a kép a tiéd volt letétben, miközben pontosan tudod – és Elvira Segovia festőművész is épp most erősítette meg nekem telefonon –, hogy ezt a képet én vettem meg 1990-ben San Miguel de Allende-ben, hat részletben fizetve, éhgyomorra, miközben te a kávézóban gúnyolódtál rajtam!
Mariana szemei tágra nyíltak.
— Anya… mit mondtál? Te vetted? De hát apa azt mondta…
— Az apád soha életében nem adott pénzt művészetre, Mariana! — mondtam, és a kezemet a lányom remegő vállára tettem. — Az apád az a férfi volt, aki elment cigarettát venni, amikor a vállalkozása csődbe ment, és csak azért tért vissza, hogy letagadjon mindent. És most visszajött, hogy a te neveden vegyen fel hitelt a teherautójára meg a szerencsejáték-adósságaira, és a te gyermekkori emlékedet – azt a két kis tehenet, amit Fahéjnak és Calcetínnek neveztél el – használja fel eszközként.
Octavio elvörösödött.
— Hazudsz! Ez az egész egy összeesküvés! Látod, Mariana? Az anyád soha nem tudott túllépni a válásunkon! Mindig tönkre akar tenni minket!
— Octavio — mondtam, és mélyen a szemébe néztem. — Nézz a hátad mögötti dobozra. Nézd meg a kép hátulját.
Octavio gyanakodva lenézett, de nem nyúlt a dobozhoz.
— Mert ha megfordítod — folytattam –, ott van a saját kezűleg leírt dátumom 1990-ből, az elismervény Elvira Segovia aláírásával, és az a bizonyos pecsét, amit a bankban hagytam, amikor a részleteket fizettem. Olyan dokumentum, ami hivatalosan is bizonyítja: ez a festmény az én nevemre szóló ajándék volt, amit soha, senki nem ajándékozott neked, Octavio.
