A leleplezés és a fordulat
A feszültség a szobában a tetőfokára hágott. Mariana a papírokra nézett, majd az apjára, végül pedig rám. A harag, ami eddig az arcmását torzította, most átadta a helyét a jeges megsemmisülésnek.
— Apa… — suttogta Mariana, és a hangja olyan fagyos volt, mint a téli reggel. — Igaz? Minden, amit anya mondott… igaz?
Octavio a bajuszát rágcsálva még próbált menteni a menthetőt.
— Mariana, kicsim… ne hallgass rá! Az anyád csak féltékeny! Hívjuk ki az ügyvédet…
— Nem ügyvéd kell ide, Octavio, hanem a rendőrség — mondtam, és előhúztam a saját telefonomat. — Elvira Segovia ügyvédje már úton van a bírósági végzéssel. Illetve a csalás és okirat-hamisítás vádja, amivel a bankszámlákat átutaltattad… nos, a pénzügyi mérnökként mondom, az FBI vagy a helyi gazdaságvédelmi osztály nagyon hamar kiszúrja, ha egy harmadik fél számlájára mentek a milliók.
Octavio arca hirtelen elveszítette minden színét. A magabiztos, gúnyos öltönyös úriember maszkja lepotyogott; egy sarokba szorított, megijedt bűnöző maradt utána.
— Ti… ti mindketten megőrültetek! — üvöltötte, felkapta a kabátját, és a bejárati ajtó felé rohant. — Beledöglötök ebbe a házba! Tartsd meg a nyomorult teheneidet!
Az ajtó becsapódott mögötte. A visszhang hosszú másodpercekig remegtette a márványoszlopokat.
A nappaliban hirtelen kísérteties csend lett.
Mariana a kanapé szélére rogyott, a kezébe temette az arcát, és zokogni kezdett. Nem az a finom, visszafogott sírás volt ez, hanem az a mély, kétségbeesett zokogás, ami akkor szakad ki az emberből, amikor rájön, hogy a saját illúziói ölték meg.
Odaléptem hozzá. Lehajoltam, és a kinyitott dobozból óvatosan kiemeltem a „Várakozás a Karámban” című képet. A fahéjszínű tehén és a fekete fülű fehér tehén hűségesen nézett ránk a faajtó mögül. Megfordítottam a vásznat. A hátoldalán ott volt a saját kézírasom, halványan, de tisztán: 1990. október 14. San Miguel de Allende. 70 peso. A lányomnak, Marianának.
