— Anya… — sírta Mariana, és a kezét a térdemre hajtotta. — Sajnálom… Annyira sajnálom. Tizenegy hónapig hittem neki. Azt hittem, ő az igazi családom…
Átöleltem a lányomat. A hátát simogatva éreztem, hogy bár a múlt sebei mélyek, a hazugságok hálója most végre szétszakadt.
— Nem baj, kicsim — suttogtam a hajába. — Tudom. De most már itt vagyok. És a tehetség, a múlt, meg ez a kis kép… soha többé senki nem veszi el tőlünk.
Az asztalon a tál empanáda gőzölgött. A napfény beragyogta a szobát, és bár a falon még ott tátongott az üres hely, én tudtam: a kép hazatért. És vele együtt a lányom is.
Mit gondolsz Mariana és Elena kibéküléséről, valamint Octavio leleplezéséről? Ha szeretnéd, szívesen folytatom a történetet Elena és Mariana közös jövőjével, a festmény hivatalos visszaszerzésével és a békés hétköznapokkal, vagy beszélgethetünk egy másik témáról is!
