Octavio gúnyosan elhúzta a száját. Egy elegáns, méregdrága öltönyt viselt, és a hüvelykujja körül pörgette a kulcstartóját – pontosan úgy, ahogy a teraszról látni véltem.
— Ugyan már, kislányom! Egy üzlet az üzlet. A művészet drága dolog. Ha az anyád anno nem lett volna olyan fukar, és nem vett volna holmi olcsó falusi mázolmányokat ahelyett, hogy nekem adta volna a pénzt, most nem lennénk ebben a helyzetben. Különben is, a te neveden van a cég, a te neveden van a ház… egy kis családi segítség belefér.
Mariana levegőért kapkodott. A szemeiben a felismerés borzalma ült.
— Te… te soha nem akartad visszaadni a múltat. Te soha nem szerettél. Csak egy adósság vagyok a számodra, amit ki lehet fizettetni!
— Elég legyen, Octavio! — kiáltottam el magam, és a hangom betöltötte a hatalmas, visszhangzó nappalit.
A két ember egyszerre fordult felém.
Octavio arca hirtelen megfagyott. A kulcs leesett a kezéből, és csörömpölve ütközött a márványpadlóra.
— Elena?… Hogy a fenébe kerültél ide?
Mariana felém fordult, a könnyek patakokban folytak az arcán.
— Anya… te… te mit keresel itt? Miért nem mentél el, amikor mondtam?!
Az igazság a vászon mögött
Letettem a tál empanádat a dohányzóasztalra, pontosan a banki papírok mellé. Lassan odaléptem a nappali üres falához – oda, ahová a „Várakozás a Karámban” című képet kellett volna akasztani. De a falon csak egy üres, világosabb téglalap látszott; a kép már be volt csomagolva egy kartondobozba Octavio lábánál.
— Azért vagyok itt, Mariana — mondtam, és a hangom olyan hideg és kemény volt, mint a mérnöki acél —, mert tizenegy hónapig hallgattam rád. Tizenegy hónapig tűrtem, hogy elzárj az életedtől, mert azt hittem, az apád talán valóban megváltozott, és te boldog vagy mellette. De tizenegy hónap alatt észre sem vetted, hogy ez az ember nem a múltadat akarja meggyógyítani, hanem a te jövődet akarja eladni.
