2. RÉSZ: A FÉNYKÉP ÉS A FENYNYEGETÉS
Mateo ujjai megremegtek, miközben a földről felvett, összehajtott papírlapot széthajtogatta. A sivatagi szél porfelhőt kavart a távozó teherautó után, de a képen látható jelenet dermesztőbb volt, mint a leghidegebb éjszaki szél. A fotón Lucía aludt a saját ágyában, a ház földszinti szobájában. A felvétel egyértelműen az ablakon kívülről készült, az üvegen átszűrődő halvány holdfényben. Az éjszaka folyamán valaki ott állt a fal tövében, az ablaküvegre tapasztotta a kameráját, és figyelte őt, miközben ő gyanútlanul pihent.
– Ez nem egy egyszerű szakítás története – suttogta Mateo maga elé, miközben a képet a zsebébe süllyesztette.
Visszasétált a kőházhoz. Lucía a konyhában állt, a kezei egy vizeskannát szorítottak, a tekintete pedig az ablakra tapadt. Amikor Mateo belépett, a lány elfehéredett ajkakkal nézett rá.
– Esteban volt az, ugye? – kérdezte halk, remegő hangon.
– Két férfi volt benne – felelte Mateo nyugodtan, de a hangjában olyan keménység bujkált, amit a lány még sosem hallott. – Dobtak valamit a kapuba, mielőtt elmentek.
Mateo előhúzta a fényképet, és letette a fagerendás asztalra. Lucía ránézett, és azonnal eltakarta a száját. Egy elfojtott sikoly szakadt ki belőle, és hátralépett, amíg a háta a hűtőszekrény hideg fémjének nem ütközött.
– Istenem… tegnap éjjel itt volt – suttogta Lucía, és a szemeit elöntötték a könnytengerek. – Azt hittem, csak a szél zörgeti a száraz ágakat az ablaknál. Mateo, kérlek, engedd, hogy elmenjek! Nem akarom, hogy baja essék. Nem tudod, mire képes ez az ember. Ha itt maradok, elégeti a farmodat, elpusztítja a jószágodat… ő nem hagyja abba, amíg el nem pusztít mindent, amit szeretek.
Mateo lassan megkerülte az asztalt. Megállt a lány előtt, és bár nem nyúlt hozzá, a jelenléte olyan volt, mint egy szilárd kőfal a tomboló viharban.
