Mateo megdermedt. A kép most állt össze benne teljesen. Az a férfi, aki reggel a kapuban fenyegetőzött, nem egy megcsalt, kétségbeesett szerető volt, hanem egy veszélyes bűnöző, aki a bizonyítékokért jött. És a fényképpel, amit az ablakon át készített, meg akarta mutatni: bármikor elérheti Lucíát.
– Tomás! – kiáltott ki Mateo az udvarra.
A fiatal munkás gyors léptekkel szaladt be a konyhába. – Igen, patron?
– Menj le a szomszédba Don Eusebióhoz. Mondd meg neki, hogy hozza át a puskáját, és maradjon a déli legelőn a gyerekekkel. Ha ismeretlen autót lát, azonnal tüzeljen a levegőbe.
– Mi történik, Mateo? – kérdezte Tomás aggódva.
– Egy régi adósságot kell rendeznünk – felelte a gazda.
4. RÉSZ: A SIVATAGI LESÁLLÁS
Az este gyorsan közeledett a sivatag felett. A nap vérvörösre festette a La Noria de los Mezquites feletti eget, a hőség pedig átadta helyét a száraz, metsző hidegnek. Mateo elküldte Lucíát a főház legbiztonságosabb, belső szobájába, és meghagyta neki, hogy belülről reteszelje el az ajtót.
Ezután átment a régi kőházba. A padozat alól kiemelte a fekete borítékot. Amikor kinyitotta, a gyomra összeszorult. A 19 fénykép mindegyike egy-egy elrabolt élet bizonyítéka volt: dátumok, helyszínek, megfigyelt fiatal nők. Ez a boríték elég volt ahhoz, hogy Estebant és társait életük végéig rács mögé juttassák.
Nem sokkal éjfél előtt a sötétségből felbukkantak a fényszórók.
A fekete teherautó nem állt meg a kapunál; áttörte a fa elválasztót, és bevonult a farm központi udvarára. A motor leállt. A járműből három férfi szállt ki. A középső – egy magas, széles vállú, bőrdzsakis férfi – volt Esteban.
– Mateo! – kiáltotta Esteban a sötétbe. – Tudom, hogy itt vagy! Nem akarunk veled bajt! Csak a lányt akarjuk, meg azt, ami az enyém! Add át a borítékot és Lucíát, és holnap úgy ébredsz, mintha mi sem történt volna!
